*Bom POV*
Olyan kedvtelenül ülök, az ágyam sarkában
amennyire csak lehet... Odakint már megint szakadt a hó - kezd elegem lenni
belőle - nekem pedig újra a kórházba kell mennem valami újfajta gyógyszerért.
Én tényleg nem értem, hogy miért a mi
családunknak van ilyen kibaszott nagy szerencséje... Anya is szívelégtelenség
miatt hagyott itt minket, apa nem élné túl, ha velem is ugyan ez történne. Már
csak miatta is járok a rendszeres kezelésekre és szedem a gyógyszereket, aztán
még ott van Jiyeon.
Habár ő nem tudja, hogy beteg vagyok, de
mostanában kezdi furcsállni a dolgaim. Én el akartam neki mondani, csak hát még
nem jött össze. Sose találtam a megfelelő alkalmat, habár lehet azt nem az
ilyen dolgok közlésére találták fel. Akárhányszor neki akartam fogni mindig az
lett belőle, hogy "Semmi, semmi" és a jól bevált legyintés. Nincs
hozzá elég erőm, hogy közöljem vele a barátnője szívbeteg és legrosszabb
esetben csak egy pár éve van hátra.
Ülök, és csak nézek ki a fejemből, már
vagy 3 perce biztosan nem védem szemeim a kiszáradástól. Ez a folyamat már
lassan tradíció lesz az indulásaim előtt. Körülbelül fél órát tuti szoktam ülni
valahol és csak bámulom a falon kijelölt pontot meggyötört fejjel, ja és a
két-három elejtett könnycseppet se kéne kihagynom a sorból.
Dr. Lee szerint, ha szorgalmasan szedem a
gyógyszereim és vigyázok a dolgokkal, akkor akár 70 éves koromig is ellehetek,
mint a befőtt, viszont szerintem ez egyáltalán nincs így. Mármint nem gondolom,
hogy holnap rögtön itt hagyok mindenkit, de valahol érzem, hogy nem leszek
hosszú életű. Ha az öregek megérezhetik, ha közeleg a halál, akkor én miért
nem? Én is ugyanúgy megtehetem és lám meg is teszem.
- Bom kicsim! Indulnod kéne - szakított
félbe apa kiabálása.
- Biztos nem tudsz jönni? - kérdeztem
mesébe illő kiskutyaszemekkel.
- Sajnálom, - húzta el a száját. - de
muszáj mennem a kicsikkel a színházba. Tudod Minjung szabadságon van, így nem
tehetek mást - simította meg a fejem hátulját.
- Mindegy - legyintettem egy hamis mosoly
kíséretében. - Majd megoldom valahogy.
- Nem lesz semmi baj meglátod. Megcsinálja
a vizsgálatot és elmondja, hogy állnak a dolgok. Minden a szokásos
kerékvágásban.
- Nem szeretek egyedül menni -
biggyesztettem le az ajkaim.
- Én, se szeretlek egyedül elengedni. Na,
de siess, mert elkésel - tolt meg biztatásképp.
- Jó-jó megyek - tettem fel védekezően a
kezeim. - Szia apuci.
- Szia mackó - puszilta meg a fejem.
Felkaptam a cipőm majd vad integetés közepette kiléptem az ajtón.
Kedvenc könyvem olvastam, éppen amikor
végre sorra kerültem. Ennek alapvetően örültem volna viszont most ez nem
történt meg. Ennek az oka csak az volt, hogy egy izgalmas jelenetnél tartottam
ők pedig félbeszakítottak...
Az illedelmes köszönés után rám rakták
azokat a kis "tappancsokat" amit minden alkalommal majd elvégezték az
AKG-t. Az általános "Van mostanában valami panasza" "Hogy érzi
magát" kérdéseket megejtettük és már küldtek is ki, hogy várjak az
eredményemre. Röpke fél óra múlva pedig újra behívtak.
- Az eredményeid alapján semmi gond. Sőt
úgy néz ki javult az állapotod - mosolygott Dr. Lee.
- Ezek szerint ritkábban kell kezelésekre
járnom? - kérdeztem reménnyel a szemeimben.
- Sajnos nem. Az állapotod javult, de
akármikor lehet valami probléma, tehát még legalább két alkalmat így kell
bejönnöd.
- Értem - bólintottam.
- A gyógyszereket továbbra is szedd és
akkor előreláthatóan nem lesz semmi probléma. Kerüld a megerőltető dolgokat.
Tartsd be az előírásokat és minden a legnagyobb rendben lesz - mosolygott.
- Már most semmi sincs rendben... És mind
a ketten tudjuk, hogy előbb vagy utóbb ugyan úgy végzem mint az anyám...
- Fel a fejjel.
Az orvos még elmondott pár dolgot és már
mehettem is ki. Miután kiléptem az ajtón egy maga elé bámuló Jiyeonnal találtam
magam szemben. Csak nézett és én is csak néztem. Úr isten ennek nem szabadna
megtörténnie! Mit keres ő itt?! Ugye nem hallott semmit? Könyörgöm, ne tudjon
semmiről! Könyörgöm!
- Mit hallottál? - kérdeztem
kétségbeesetten.
- Mindent... - gördült le egy könnycsepp a
szeméből.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Miért nem mondtad el?
- N-nem tudom - makogtam. - Nem akartam,
hogy aggódj miattam...
- Most aggódok és csalódott vagyok
egyszerre... Ennyire nem bízol bennem?
- Nem erről van szó Jiyeon. Csak... -
hallgattam el.
- Mit csak? - kérdezte mire még mindig nem
tudtam megszólalni. Úgy néz ki belém akadt a szó és pont a legrosszabb
pillanatban. - Tudod, mit inkább hagyjuk... - mondta majd sírva elviharzott én
pedig csak álltam ott, mint aki szellemet látott. Kérlek, legyen csak álom!
Könyörgöm! Ez nem történhet meg. Miért nem volt itt apa?! Egy kis idővel később
kezemmel letöröltem könnyeim majd elkezdtem rohanni Jiyeon után. Mikor kiértem
a kórházból nem láttam sehol senkit. Ide-oda kapkodtam a fejem, de mind hiába.
Elment... Itt hagyott... Egy kisebb fájdalmat éreztem a mellkasomban majd
elkezdtem szédülni. Hirtelen nem tudtam hova kapjak, de szerencsére a
közelemben volt egy oszlop így meg tudtam rajta támaszkodni.
- Sajnálom Jiyeon - motyogtam az orrom
alatt majd legördült egy újabb könnycsepp a szememből. - Sajnálom.
Minirigó & Adrienn xX
