Chapter Thirty-Nine [Last chapter]

*2 évvel később*

*Zelo POV*

A mai napon végleg befejeztem a katonai szolgálatomat és leszereltem. Nem mondok semmi titkot akkor, ha azt mondom, hogy életem legnehezebb időszakát itt töltöttem el. Amikor bevonultam azt kértem a többiektől, hogy ne keressenek addig, ameddig ki nem jövök, és ne is jöjjenek ki elém, ha kiengednek. Amikor viszont kiléptem az épület ajtaján és megláttam, hogy tényleg hallgattak rám egy kicsit csalódott voltam, nem hittem volna, hogy tényleg így fognak cselekedni, ahogyan kértem. Viszont egy részről meg is nyugodtam.

Ahogyan végig sétáltam az utcákon láttam, hogy olyan sok mindent megváltozott itt - ameddig én harcoltam az emberekkel és az érzéseimmel -, hogy az hihetetlen. Számos helyet meglátogattam ahová boldog és szomorú emlékek fűztek. Először a szökőkúthoz mentem. Ott kezdődött minden. Végig játszódtak a fejemben az elmúlt évek pillanatai, ahogyan Jiyeonnal futottunk kézen fogva, ahogyan Bom belelökött a vízbe...

Ha már Bomnál tartunk... Amióta meghalt hatalmas űr tátong a szívemben, olyan érzésem van, mintha az egyik felem elhunyt volna vele együtt. Úgy érzem, hogy az, amiért bevonultam nem ért semmit. Elvonta a figyelmemet róla, de rájöttem... én nem akartam akkor Ő nélküle tovább folytatni az életemet. Mai napig nagyon nehezen teszem... De pont, hogy miatta kell folytatnom, hogy fentről is büszke legyen rám.

Miután ezeket a helyeket megnéztem a lakásomra mentem, ahol még több közös emlékem van vele. Sóhajtottam egyet, majd elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem az ajtón. Minden teljesen ugyanúgy volt, ahogyan hagytam. Poros volt szinte az egész lakás. Vajon a többiek jöttek ide két év alatt egyáltalán? Leültem a kanapéra, majd pár percig mozdulatlan maradtam, aztán pedig megláttam azt a bizonyos dobozt, amiben a közös képeink, videóink és dolgaink voltak elrejtve. Felálltam, majd letöröltem róla a port, majd felnyitottam. Az egyik képét a kezembe vettem.

- Rég láttalak drágám – simítottam végig Bom arcán, ami a fényképen olyan szépen ragyogott. - Oppának hiányoztál – csordult végig egy könnycsepp az arcomon. - Tudod milyen nehéz nélküled? Gyere vissza... Kérlek...

A doboz további tartalmát is a kezembe vettem az a bizonyos videó is a kezembe jött, amin olyan jól éreztük magunkat. Ahogyan végig néztem a szemeim kipirosodtak a könnyeimtől. Nem akarom elhinni, hogy nem lehet többé az életem része. Aztán jöttek azok, amiken együtt vagyunk, ahol öleljük, csókoljuk egymást. Itt aztán eltört a mécses, és a földre rogytam. Itt kellett volna maradnod velem... Nem szabadott volna elhagynod engem...

- Azt mondtad, hogy önszántadból nem fogsz elhagyni soha sem! Kétlem, hogy ez lett volna az, amit akartál! Nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy itt többé, hiába menekültem el, felesleges volt. Kérlek... Kim Bom! Szeretlek mindennél jobban! Tudom, hogy megígértem, hogy erős leszek, de nélküled olyan nehéz. A tudat, hogy nem érezhetem az ajkaidat az enyémeken többé, és hogy a kis törékeny tested soha többé nem simul az enyémhez, olyan fájdalmas. Bármit megadnék azért, hogy még egyszer utoljára láthassalak, és elmondhassam neked, hogy soha sem engednélek el, és hogy annyira szeretlek... - tartottam magam elé a képünket, majd végig ahhoz beszéltem. - Vissza kell, hogy térjek a fanjainkhoz, és a bandához, még visszatérek édesem – nyomtam egy puszit az arcára, majd visszahelyeztem a dobozba – Szeretlek.

Pár hónappal később

Bom visszatértem a fanokhoz. Vége lett egy sikeres turnénknak. Nagyon boldogok voltak, amikor először megláttak. Kérdezték, hogy jobban vagyok-e, hogy nem történt-e velem valami baj… Valójában velem nem történt semmi... A múltban ragadtam, és hozzád ragaszkodom. Miért mentél el ilyen hirtelen? Esélyem sem volt kiélvezni azokat a pillanatokat, amiket ki kellett volna. Tényleg mindennél jobban hiányzol. Szeretném, ha ezt el tudnám neked mondani. De sajnos nem lehet, mert ilyen gonosz világban élünk, ami ilyen galádul elragadott téged tőlem. Szerinted, ha arra kérném… visszaadna téged nekem? Mert én tényleg visszaakarlak kapni téged! Olyan nehéz nélküled, hogy azt szavakkal nem tudnám neked elmondani. Fogalmam sincs, hogy miért nem tudlak elengedni. Te voltál az első szerelmem, és azt a főszereplők sem tudják elengedni a sorozatokban. Nem sokára itt lesz a halálod évfordulója, én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e elmenni a temetőbe, hogy meglátogassalak. Erőt veszek majd magamon, hogy találkozni tudjak veled? Büszke leszel rám?

2017 Szeptember 17

A halálod évfordulója van, Jiyeon már korán reggel kiment hozzád a temetőbe, és persze Yongguk hyung is követte. Szépen lassan a többiek is elmentek és én voltam az egyetlen, aki otthon ült, és azon vacillált, hogy meglátogasson-e téged. Önző vagyok, tudom. Csak magamra gondoltam. Nem akarom, hogy előtörjenek belőlem még ennél is jobban az érzéseim. Félek attól, hogyha odamegyek, nem akarok tőled elválni... De tudod mit? Nem leszek gyáva, és gyenge. Muszáj találkoznunk, mert már nagyon rég volt az, hogy utoljára mutatkoztam előtted. Hiába vagyok kint hónapok óta, én a temető közelébe sem dugtam a fejemet. Ezért egy kicsit csalódott vagy, ugye? De most én a te szerelmed el fogok menni, és őszintén tudunk majd 'beszélgetni', vagyis csak én.

13:46

Nem rég jöttem ki a virágos boltból. Megvettem neked a kedvenc virágaidat, és most ülök majd be az autómba. Tudtad? Időközben meglett a jogosítványom. Szeretném neked megmutatni, hogy hogyan vezetek. Nem szeretnél velem eljönni egy körre? A többiek azt mondták, hogy rémesen csinálom, és én tőled szeretném hallani az ellenkezőjét. Szeretlek! Nem sokára ott leszek nálad.

14:31

Most sétálok hozzád. Nem rég beszéltem Jiyeonnal és azt mondta, hogy olyan későn indultam meg, hogy velük már nem fogok ott találkozni. Ennek egy részt örülök is, mert csak egyedül szeretnék lenni veled. Remélem nem haragszol emiatt.

Itt vagyok a sírodnál, a többiek nagyon szép csokrokat hoztak neked, de a legnagyobb igen valószínű, hogy apukádtól van. Az én pár szál virágocskám ezekhez képest őszintén semmi.

- Hiányoztál – simítottam végig a sírkövön. - Már a gondolataimban sokszor elhangzott az, hogy szörnyen nehéz nélküled... De most, hogy itt állok előtted jobb, hogy végre neked is el tudom mondani – mosolyogtam, majd a könnyeim ismét végig folytak az arcomon. - Jól vagy? Én egy kicsit sem vagyok jobban, mert a hiányod felemészt. A hadseregben néha azt kívántam bár meghalnék, mert akkor talán a túlvilágon is együtt lehetnénk. Ugye vársz rám addig, ameddig le nem jár az időm? Nem csalhatsz meg semmi szellem sráccal oké? Tudom, hogy te azt akarod, hogy megtaláljam itt lent a boldogságot, de mi van akkor ha én azt az érzést csak melletted tudtam megtapasztalni? Mit fogok akkor tenni Bom?

Felálltam, majd a mosolygó arcodat néztem a sírkövön. Apukád nagyon szép képet választott rólad. Gyönyörű voltál rajta… olyan, mint egy angyal. Az én angyalom, aki most már tényleg betöltötte a helyét, és fentről figyeli mindennapjainkat. Tudom, hogy csak azért vagyok most életben, mert te vigyáztál rám.

- Nem akarlak itt hagyni, sajnálom... - mosolyogtam. - Szánalmas vagyok ugye? Megígértem, hogy olyan leszek, mint régen, és nagyon nem vagyok olyan... a közelébe sem érek. De azért valamennyire büszke vagy rám? Továbbra is úgy táncikálok, énekelek, és mosolygok az emberekre, mintha minden rendben lenne, de belül pedig darabokra török. Szerinted találni fogok egy olyan lányt, aki betölti az űrt? Tudom, hogy ebben is segíteni fogsz, mert aranyból volt a szíved, és biztos vagyok benne, hogy egy nagyon jó lányt fogsz nekem keresni. Tudod ugye, hogy soha sem foglak elfelejteni? Hiába leszek együtt akárkivel, vagy akárkitől lesz gyerekem, én nem tudlak majd... sőt nem is akarlak elengedni. Te egy olyan személy voltál az életemben, akit én tiszta szívemből szerettem életemben először, és ezt a helyet tőled nem tudja már elvenni senki. Ez örökké a tiéd Kim Bom. - időközben az órámra pillantottam, majd megláttam, hogy már elszaladt 20 perc. - Sajnálom, de el kell most mennem... Hamarosan visszatérek. Nagyon szeretlek. Légy jó – integettem, majd elmentem.

Hónapokkal később

Képzeld el Bom nem fáj már annyira a visszaemlékezés. Boldog emlék vagy, de még mindig nem akarom, hogy a múltam legyél. Tudom, hogy a jelenem és a jövőm már nem lehetsz és ez a tudat tényleg széthasítja a szívemet. Most a próbateremben próbáljuk az új koreográfiát nagyon ötletes lett, tényleg. Büszke lennél ránk, mert egyre jobban haladunk a csúcsra törés felé. Képzeld el Yongguk hyungnak barátnője van, és a Jihyun páros már lassan azt is tervezi, hogy összeköltöznek. Mindenki szeretné, ha tovább lépnék, holott tudom jól, hogy ők is mindennap rád gondolnak, de nekem ez sokkal nehezebb. Te voltál az egyetlen ember, akit őszintén szerelemből tudtam szeretni. Megismertetted velem ezt a csodálatos és egyben borzasztó érzést, és ezt tényleg köszönöm neked.

Az utcán szoktam nézni a lányokat, de egyáltalán nincs olyan közöttük, aki annyira megfogna már első látásra. Féltem neked ezt mindig is bevallani, de nekem már az elejétől fogva tetszettél, de olyan kemény voltál velem, hogy azt hittem utálsz. Mindig olyan elutasító voltál, de persze hyunggal nem!

Pár nappal később

A próbáról tartottam hazafelé, amikor megláttam egy hosszú barna hajú lányt, de az arcát nem láttam ezért egy kicsit közelebb merészkedtem hozzá. Olyan hasonló volt az ábrázata a tiédhez, hogy muszáj voltam utána menni, sajnálom. Valami oknál fogva azt sugallta az agyam, hogy őt most ne engedd elmenni... szóval követtem. Korom sötét volt, és az utcákon nem volt már annyi ember, mint amennyi a többi napszakban szokott lenni. Mikor már a lány majdnem eltűnt elkezdtem rohanni, majd mikor utolértem megragadtam a kezét, és magam felé fordítottam.

- B-B-Bom? - dadogtam. Teljesen úgy nézett ki, mint ahogy te.

- Elnézést, de te ki vagy? - nézett rám félelemmel teli szemekkel. Ráijesztettem szegényre.

- Sajnálom... - mosolyogtam –, nem akartalak megijeszteni. Azt hiszem összekevertelek valakivel...

- Semmi baj – mondta kedvesen.

- Nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre... - bámultam a földet, majd mire felnéztem a lány arcán is mosoly rajzolódott. 

Amikor ezt a lányt megláttam tudtam, hogy számomra is van még boldogság. Ugyan olyan volt, mint te. A mosolya ugyan olyan kellemesen érintette meg a szívemet, mint a tiéd. A meglepett arca megnyugtató látvány volt a szemeimnek. Tudtam, hogy ő az, akit nekem kerestél. Köszönöm Kim Bom, utoljára kiejtem a számon, szeretlek.

The end.

Hát... eljött ez a pillanat is mélyen tisztelt olvasóink... Igazából nem is nagyon tudom, mit mondhatnék, és ami most jön valószínűleg valami sablonszerű szöveg lesz, ami minden blog végén ott van, de azért olvassátok el :$ Nagyon szépen köszönjük, hogy velünk töltöttétek ezt a bő 10 hónapot és figyelemmel követtétek szerény kis sorainkat, amiben a szívünk-lelkünk beleadtunk :) Igaz néha voltak bökkenők egy csepp szünetekkel, de ezek ellenére mindig megpróbáltuk a legtöbbet kihozni magunkból! Számomra és Adrienn számára rengeteg csodás pillanatot hozott ez a blog és ha úgy vesszük ennek a fanfiction-nek hála jött helyre a kapcsolatunk :3 Reméljük, hogy nektek is sok-sok szép pillanatot okoztunk a kis irományunkkal, és ha nem is örökre, de egy kis időre a szívetekben maradunk! ^^ Örülnénk tőletek egy kis összegzésnek arról, hogy úgy egészében mit gondoltok a történettel kapcsolatban és milyen érzéseket váltott ki belőletek! :) Még egyszer nagyon hálásak vagyunk, hogy olvastátok a történetet, hogy vártatok az új részre, és hogy ránk szántátok az időtöket!

Apropó! Adriennel készülünk egy új fanfictionnel, ami rengeteg meglepetést tartogat, de bővebb információt majd később ;) A történet címe: Revenge Of The Past, főszerepben: Byun Baekhyun, Krystal Jung, Kim MyungSoo, Jessica Jung, Im YoonAh. Kérlek várjatok ránk türelemmel! :3

Adrienn & Minirigó xX

Chapter Thirty-Eight

*Zelo POV*

Már egy ideje gondolkodom azon, hogy hogyan is folytassam tovább a jelenlegi életemet.  Amióta megtudtam, hogy Bom halálos beteg az óta gondolkodom ezen a dolgon. Rengetegszer átgondoltam és kérdeztem meg magamtól, hogy biztos vagyok-e a döntésemben, és most döntöttem. A végül arra jutottam, hogy letöltöm a két éves katonai szolgáltatásomat. A többieknek még erről a tervemről egy szót sem szóltam, de ma azt hiszem eljött az ideje annak, hogy nekik is elmondjam eme „csodálatos” hírt. A vezérigazgatóval már beszéltem és azt mondta, hogy pár nap és nyilvánosságra hozzák ezt az egészet. Egyébként nem úgy megyek be, mint ez szórakoztató ipari katona, hanem mint rendes. Én nem azért szeretnék ott lenni, hogy twitterezzek hanem, mert harcolni szeretnék a hazámért.

Azóta sem mertem megnézni a kazetta tartalmát, amit adott Bom. Féltem, hogy megváltoztatom emiatt a döntésemet, vagy esetleg csak padlóra küldeném magamat ismét. Nem akartam megint olyan gyenge lenni. Erősnek kellett lennem azért, hogy hű lehessek a tervemhez, de úgy éreztem, hogy talán itt lenne az ideje, hogy megnézzem. Betettem a lejátszóba és elindítottam.

- Szia Junhong… - intett szomorú mosollyal az arcán - Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem… Talán ott, hogy sajnálom. Én nem akartam, hogy ez történjen… Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Tudom mit érzel most. Nekem sem volt könnyű, amikor elvesztettem anyát, de túléltem. Nehezen, de túltettem magam rajta. Igaz nekem annyi időm volt amennyit csak akartam, de neked ez nincs meg… Muszáj, hogy tartsd magad és, ne omolj össze. Nem szeretném, hogy igaz legyen rád az 1004. Zelo rengeteg ember számít rád. A B.A.P, a Babyk, a családod, Jiyeon, még az apám is, de legfőképp én! Most talán úgy érzed, hogy minden veszve van, amit eddig felépítettél, de ez nem igaz! Erős vagy! Szeretném, ha továbbra is az a Choi Junhong lennél, akibe én beleszerettem és semmi pénzért nem váltam volna meg tőle – mondta miközben lassan elkezdtek potyogni a könnyei. - Ki kell tartanod már csak magad miatt is! Kérlek, éld tovább az életed és úgy gondolj rám, mint egy szép első szerelemre, ami véget ért és túl kell tenned magad rajta. Szeretném, ha találnál magadnak egy barátnőt, akit szeretsz és… - itt elcsuklott a hangja annyira sírt. Miután összeszedte magát letörölgette könnyeit majd felkuncogott. – Istenem… pedig nem akartam sírni. Ha én sírok, hogy érjem el, hogy te se csináld? Áh Bom! Szégyelld magad! Bárcsak ott lehetnék melletted és átölelhetnélek… Szeretlek Junhong. Mindennél jobban! Pont ezért nem szeretném, hogy teljes depresszióba ess. Ha jön egy lány, aki aranyos és szép – mosolygott újra, de a könnyei még mindig hullottak kissé. - Természetesen nem szebb nálam – kuncogott fel -, akkor ne utasítsd el. Legyél vele gyengéd és kedves! Szóval nehogy meg merd tenni, hogy miattam utasítasz el egy lányt! Azt akarom, hogy boldog legyél, még ha nem is az én oldalamon, de boldog. Meg aztán nehogy az én eltávozásom miatt halasszatok el egy B.A.P comeback-et! Dolgozz keményen és legyél továbbra is az én Zelo Oppám! Az én boldog és felhőtlen életű Zelo bébim! Szeretlek Choi Junhong! – mutatott szívet kezeivel majd egy puszi küldés után megszakadt a kép.

Miközben ezt a videót végignéztem a könnyeimnek szabad utat engedtem.  Egyszerre voltam szomorú és boldog, de inkább az előbbi. Nagyon jó volt így utoljára a bevonulásom előtt látni a csoda szép arcát, ami annyira fog hiányozni, hogy az hihetetlen. De ahogyan ő kérte erős maradok. A BABY-k  miatt muszáj, hiszen nem okozhatok nekik csalódást azzal, hogy például abba hagyom a karrierem. Lehet, hogy ezzel a döntésemmel ezt megteszem, de mégis én vagyok a fontosabb. Erősebbé kell válnom érzelmileg. Plusz nyilván nem állhatok eléjük úgy, hogy szomorú vagyok. Nekik és Bomnak sem okozhatok csalódást.

Már felkészültem erre a dologra teljesen, és már csak egy utolsó simítás maradt. Méghozzá az, hogy megszabaduljak a hajkoronámtól.  Erre a feladatra fel szeretném kérni Jiyeont. De először is el kell jutnom hozzájuk, és elköszönnöm tőlük. 

Nem sokkal később már Jiyeonékhoz tartottam. Mielőtt elindultam felhívtam és megkértem, hogy hívja oda a fiúkat. Igen, mostanában miután letudtuk a fellépéseinket a szüleimhez menekültem, és nem kerestem a többiek társaságát. Úgy éreztem, hogy ehhez a döntéshez tiszta elme kell, és jól tettem.

A lift nyitódása kizökkentett a gondolkodásomból. Beléptem az ajtaján, majd megnyomtam a 6. emelet gombját, és bezáródott előttem. Kíváncsi leszek, hogy mit fognak az elhatározásomra reagálni. Nem számítok, hú de pozitívra, mert gyakorlatilag engem is elveszítenek, csak nem örökre...

Jiyeonék lakásának ajtójában álltam majd egy hatalmasat sóhajtottam és megnyomtam a csengőt. Ide is rengeteg emlék fűz... Akárhova megyek csak a halott barátnőmet látom. Kinyílt az ajtó. Jiyeon egy nagyon halvány mosollyal és egy öleléssel üdvözölt.

- Gyere be - indult be a szobájába.

- A többiek még nincsenek itt? - néztem körül, majd bementem én is.

- Nincsenek, de nemsokára itt lesznek - mondta, majd beült a tv elé, és elkezdte nézni. Nem sokkal ezután követtem őt én is.

Körülbelül húsz perc múlva megjelentek a csapattagok. A bejelentésemre fel kellett készülnöm. Az elején féltem, hogy nem merem majd így elmondani, de a végén erőt vettem magamon. Igazságtalannak érezném, ha csak úgy hirtelen eltűnnék bejelentés nélkül. Nem is tudnám megtenni...

- Miért hívtatok ide minket ilyen hirtelen? - kérdezte Yongguk hyung.

- Mert van egy bejelenteni valóm, amit nem lehet már halogatni tovább - mondtam.

- Ennyire sietős dolgod van? - döntötte oldalra a fejét Himchan.

- Igen. Jövő héten bevonulok a katonaságba - mondtam.

Mindenkin látszott a ledöbbentség. Volt, akinek hirtelen patak kezdett folyni az arcán, néhányuknak csak falfehérré változott az arca, vagy tátott szájjal meredt rám. Olyan aranyosak voltak ilyen elszontyolodott fejjel, azt hiszem, hogy kivívtam ezt a reakciót magamnak ezzel a hirtelen bejelentésemmel.

- Az nem lehet! - állt fel rögtön Daehyun.

- Sajnálom hyung, de ez már végleges. Pár napon belül nyilvánosság elé fog kerülni a döntésem.

Gondoltam erre is. Tudtam, hogy vagyok olyan gyenge, hogy a többiek talán le tudtak volna beszélni. Pont ezért mentem először a vezetőséghez. Nem régiben említettem, hogy egyáltalán nem gyengülhetek meg. Eléggé instabil érzelmeim voltak eddig is, ideje megerősödnöm. Mire visszatérek, sokkal férfiasabb leszek!

- Te teljesen megőrültél?! - kezdett el ordítozni. Idegesen a hajába túrt és fel-alá kezdett járkálni.

- Nem. Tudjátok mennyit rágódtam ezen?! Amióta meghalt... Folyamatosan ezen kattog az agyam és hiszem, hogy most ez a legjobb megoldás. Tudsz jobbat? Biztosan nem! Szóval kérlek ne is próbálj lebeszélni erről. Ez már halálosan komoly!

- Bang Yongguk! Mit ülsz ott? Hát szólj már hozzá! Te vagy a leader és hagyod, hogy ezt tegye? Magával, velünk, a bandával, a rajongókkal, Bommal? - mondandója végére hangja egyre halkabb lett, az utolsó szavakat már alig hallottam. Könnyei elkezdtek lefolyni arcáról. Jiyeon felállt majd átölelte.

- Mégis mi a francot tehetnék?! Az egy dolog, hogy én vagyok a leader, de mi jogom van beleszólni az életetekbe?! Semmi! Ráadásul ezen MINDANNYIUNKNAK túl kell majd esnie! Akkor, ha te fogsz bevonulni ugyan ezt végig játsszuk? 'Mi lesz a rajongókkal?! Velünk?! Veled?! Jiyeonnal?' Nem! Ez egy természetes dolog kis országunkban. Fogadjuk el és tartsuk tiszteletben a társunk döntését! - látszott rajta, hogy próbált erős maradni, míg ezeket a mondatokat végig mondja, de az ő arcán is könnyek kezdtek folyni.

- De... Mi egyszerre is meg tudjuk ezt tenni, mikor már muszáj, lenne - kapcsolódott be Youngjae is.

- Úgy gondolom, hogy a rajongók sokkal csalódottabbak lennének, ha az egész csapat egyszerre felszívódik, mint hogy csak páran vagy csak egy tag - fűzte hozzá Jiyeon, mire Himchan helyeslően bólogatott.

- Szerinted Bom ezt akarná?! - bukott ki teljesen Daehyun. - Szerinted ezt?! Nem meg mondta, hogy éld azt a kibaszott életed ugyan úgy?! Miért?! Miért jobb neked egyedül megküzdened vele?! Miért nem hagyod, hogy itt legyünk neked?! Bom nem lesz boldog - csóválta fejét, lerázta magáról Jiyeon karjait majd megfogta és elviharzott a lakásból.

- Tudom, hogy Bom nem ezt akarná, de biztosan megértené a döntésemet - fordultam abba az irányba amerre ő elviharzott. - Esetleg akad más, aki le akar beszélni?

- Figyelj Zelo... Ne törődj azzal amit Daehyun mondott, csak elvesztette a fejét, biztosan nem gondolta komolyan - jött oda hozzám Jiyeon, majd a vállamra tette a kezét, és rám mosolygott.

- Mégis miért venném magamra?! - küldtem felé én is egy mosolyt. - Hiányozni fogtok.

- Nekem sem tetszik. Túl fiatal vagy, ebbe még nem gondoltál bele? Hogy fogod ezt bírni 20 éves fejjel? Nem lehetsz ilyen felelőtlen. És a családod? Velük mi lesz? - jött közelebb Youngjae.

- Hyung, nem hiszel bennem? Szerintem meg tudom csinálni, ráadásul nincs is ezen miért vitatkozni! Úgyis bevonulok, szóval nem fogok ezzel tovább foglalkozni... A családom támogat ebben, mert nem akarnak úgy látni engem, mint egy lelki roncsot... - sóhajtottam. - Jiyeon lehetne egy utolsó kérésem?

- Természetesen - mondta.

- Levágnád a hajam? - kérdeztem. Erre csak könnyek jöttek ki a szemeiből, de szavak a száján egyáltalán nem. Végül beleegyezett. Miután ezzel készen voltunk elmentem. Mondtam nekik, hogy üzenjenek Daehyunnak, hogy sajnálom, de tényleg el kell mennem, hozzátettem még azt is, hogy nem akarok a bevonulásomból nagy felhajtást csinálni, szóval ha nem akarnak nem kell eljönniük. Miután elhagytam Jiyeonék lakását egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. 'Végre túl vagyunk ezen is' - gondoltam. Nem ment olyan könnyen, mint hittem, de nehéz sem volt. Tudtam, hogy nem akarják majd elfogadni... Viszont nem tehettem mást. Amikor leértem a lakásból és beültem az autóba, rögtön a hajamat kezdtem el nézni a visszapillantó tükörben. A könnyeim majdnem elkezdtek lefolyni az arcomon. Istenem nekem nagyon szörnyen áll az ilyen rövid haj... Ennek biztos nem örülne Bom. Amikor Jiyeonnie vágta a hajamat nem voltak bennem olyan fenséges érzések... Tudtam, hogy Bom nagyon imádta a hajamat. Biztosan csalódott lett volna, ha ezt ő is látja a két szemével. Mindig, amikor újabb helyekről tüntette el hajkoronámat egy kicsit összeszorult a szívem. Sohasem gondoltam, hogy én ezen a dolgon ilyen fiatalon fogok túlesni. Igaza van Youngjae hyungnak. Lehet, hogy tényleg nem fogom bírni, de hű maradok a döntésemhez. Teljes mértékben igaza volt Yongguknak is, sőt Jiyeonnak is. A rajongóink biztosan jobban elviselik így, mintha tényleg az egész banda eltűnne majdnem két évre. Viszont minden tagnak túl kell esnie ezen. Végig gondoltam ezt, tényleg! Ezerszer átgondoltam, és a végén mindig ez a döntés formázódott meg a fejemben. Még mindig úgy gondolom, hogy számomra most ez a legjobb döntés.

Elindítottam az autót, majd hazafurikáztam. Beléptem a szobám ajtaján, leültem az ágyamra, majd a tekintetem az asztalra vittem ahol a közös képem csücsült Bommal. A kezembe vettem, és ismét könnyek lepték el az arcomat.

- Úgy lenne, ahogy Daehyun hyung mondta? Utálni fogod ezt a döntésemet, és boldogtalan leszel? Vagy büszke leszel rám, hogy saját magamtól hoztam meg ezt? Tudom, hogy az lennél. Mert végül is én ugyan úgy folytatom az életemet nélküled, pont, ahogyan azt te kérted, csak éppen más vizekre evezek. Miután visszajöttem ugyan úgy a rajongókért fogok élni, mint eddig, de úgy érzem, hogy most nem tudnék rájuk őszintén mosolyogni, vagy éppenséggel velük beszélgetni.  Nem akarok nekik csalódást okozni, hiszen a világon ők nekem már a legfontosabbak. Eddig te voltál, de miután elmentél ez már nem így van. Nem kötődhetek egy halott emberhez. Akármennyire is szeretlek, mert szeretlek még szüntelenül... nem köthetem magamat az emlékedhez. Tudod ugye? - simítottam végig az arcán. - Gyáva vagyok. Biztosan sejted, hogy ezt miért mondom... Lassan jön a bevonulásom napja, és tőled félek elköszönni. Több mint valószínű, hogy nem is fogom megtenni. - mosolyogtam, majd megfogtam a képet, és a többi közös emlékünket és egy dobozba raktam, amit végül elraktam a szekrényem sarkába. 

Eljött a nap, amikor beléptem az 5 hetes kiképzésemre. Amikor felkeltem egy kicsit csalódott voltam, amiért ilyen hamar eljött ez a nap, de egyben örültem is. Mióta bejelentettem a többieknek, azóta nem is mertem a szemük elé kerülni. Elsiettem fürdeni, majd miután ezzel kész voltam magamra öltöttem az egyenruhát, ami végig ott pihent a szekrényem polcán amióta megvettem. A hajam rémes, de ebben rohadt jól nézek ki!

Az autóba ültem, ami kint várt a házunk előtt. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat. De most tényleg komollyá válik a dolog, ez már tényleg élesben megy. Minden egyes csapattag ott állt, a családom, a többiek családja, némelyik iskolás barátom is. Némelyik biztató mosolyt küldött felém, de volt olyan, aki megvető pillantásokat is. Végül is én ezt is teljesen megértettem jogos volt. Elköszöntem tőlük majd könnyekkel a szememben besétáltam az ajtón, utoljára hátranéztem, majd bezárult mögöttem, s tudtam, hogy az életemben egy új szakasz kezdődik.

Nehéz elhinni - épp annyira, mint amennyire leírni -, de ez volt az utolsó előtti rész :( Ez után már csak egy résszel fogunk szolgálni nektek kedves olvasók T___T Ezt most azért írom le, hogy ne érjen titeket hirtelen a vég... Köszönjük, hogy eddig velünk voltatok és még egy kis ideig velünk lesztek! :)

Adrienn & Minirigó xX

Chapter Thirty-Seven

Daehyun POV*

Öt nap… öt nap telt el azóta, hogy Bom eltávozott tőlünk. Öt napja figyel ránk az égből és őszintén szólva nem hiszem, hogy elégedett lenne azzal, amit lát. Zelo teljesen ki van bukva… Egyszerűen nem hajlandó kijönni Bom szobájából. Szerinte ott olyan, mintha Bom még mindig élne mivel érzi az illatát meg ilyesmi. Saját bevallása szerint megnyugvással tölti el, hogy Bom legtermészetesebb környezetében van és az ő cuccaival van körül véve. Jongupptól természetesen behúzta az óriás pandát és folyamatosan ahhoz beszél. Sokszor van olyan is, hogy csak turkál Bom ruhái között vagy szétpakol és rendet tesz. Eléggé megszállott lett, ha lehet így mondani. Persze ezt Bom apukája egyáltalán nem bánja, sőt volt már olyan is, hogy arra érkeztünk hozzájuk, hogy egyszerre sírnak egymásba karolva. Szerencsére rajtunk kívül ott van Hyorim, aki egy depressziós ember helyett most kettőt ápolhat. Tényleg szeretheti azt az embert. Egyébként Zelo mióta eljöttünk a kórházból folyamatosan bámul egy kazettát. Fogalmunk sincs mi van rajta, de neki sem mivel még nem nézte meg. Vajon Bom adhatta neki? Te jó ég! Az utóbbi időben biztosan ezért csinált mindenkivel fényképet és videót. Hogy legyen mire emlékezni. És senki nem jött rá semmire! Vagy talán… Úr isten! Ez volt az a titok, amit Yongguk és Jiyeon titkolt és Bom is tudta! Nem voltam elég jó nyomozó… Azt hittem valakit meg akarnak szívatni és lezártam az ügyet. Talán tényleg az éneklésnél kéne maradnom? Nem! Inkább tovább fejlesztem tudásom! És, hogy mi van velünk? Yongguk teljesen ki van borulva és folyamatosan a könnyeitől áztatott papírra veti érzéseit. Ez alatt a pár nap alatt rengeteg dühös, szomorú, fájdalommal, reménnyel teli és depressziós dal született. Nem hiszem, hogy a rajongóink örülnének neki ha egy ilyen albummal jönnénk ki… De biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő albumainkon lesz belőle 1-2. Hihetetlen mennyi különböző gondolatot és fájdalmat elindított ez a tragédia Yongguk hyungban, hogy folyamatosan csak körmöl és körmöl. Jiyeon pedig… Nem egyszer történt, hogy azon kaptam épp véget szeretne vetni az életének. Igen szegény eléggé kibukott. Szerencsére Zelo nem került ebbe az állapotba. Már megkértem Hyorimet, hogy beszélgessen el kicsit Jiyeonnal, mert rám nem hallgat, mikor azt mondom neki, hogy „Édesem ez nem megoldás! Nem teheted ezt magaddal, szerinted ennek Bom örülne? Nem az volt az egyik kívánsága mielőtt elhagyott, hogy maradjunk együtt?” és így tovább és így tovább… De most tényleg mit érne el azzal, hogyha véget vet az életének? Csak mindenki még jobban kibukna… És szerintem Bom abban az életében is kinyírná, mikor találkoznak. Most, öt nappal később megtartjuk Bom temetését. Egyébként eléggé lehangoló látvány most mindenkit feketében látni minden nap… Alapból semmi bajom a fekete színnel, de most nagyon undorodom tőle… A temetést Hyorim és Youngjae intézte. Egyedül nekik volt meg hozzá a lelki erejük. Hyorim azért mert még nem kötődött annyira Bomhoz, Youngjae pedig azért mert ő volt az egyetlen, aki bírta lelkileg, hogy segítsen néhány dologban. Furcsa, de még az eső is esett ezen a szomorú napon… Egy ideje azt játszottuk Jiyeonéknál, hogy ő kifestette magát majd mikor indultunk volna Bomékhoz sírni kezdett. Én megnyugtattam ő pedig újra felkente a sminket… Ez ment már legalább egy órája. Oké, hogy jól akar kinézni, de azért ezt nem kéne…

- Meddig akarjuk még ezt csinálni? – sóhajtottam, ahogy Jiyeon újra a fürdőbe ment. – Nem jöhetnél egyszerűen naturában?

- Szépnek kell lennem mikor elbúcsúzom a legjobb barátnőmtől! – nézett ki az ajtón.

- De te akkor is csodálatosan nézel ki ha nincs rajtad smink – győzködtem.

- Nem érdekel – jelentette ki majd újra elkezdte festeni magát. Mikor készen lett végre nem sírta el magát így el tudtunk indulni Bomék otthonába. Mikor megérkeztünk eléggé gyászos volt a hangulat… Habár most tényleg az kell. Beléptünk a házba és nagyon rossz látvány fogadott. Úgymond egy kis szentély volt körbe rakva gyertyákkal középen Bom kedvenc cuccaival és az egyik képével. Még ZeBom is ott volt mellette. Hát igen imádta azt a macit. Zelo és az apukája előtte térdepelt és sírtak… Az utóbbi napokban rájöttem, hogy az ember könnycsatornája kifogyhatatlan… Amint ezt Jiyeon meglátta ő is odasietett és csatlakozott a sírók köréhez. Az ember azt hinné, hogy a leader majd tartja magát, de nem mert egy távol eső sarokban felfedeztem, ahogy Bom egy másik képét szorongatva sír és felolvassa az egyik dalszövegét, amit írt. Mély levegőt vettem majd Himchanékhoz álltam.

- Bocsi a késésért csak… Jiyeon mindig elsírta a sminkjét – húztam el a szám.

- Szerintem nem probléma – mondta Youngjae. – Ahogy itt sírnak még egy ideig biztosan nem indulunk el…

- Talán nem is baj – mondta Jongup – Szegénykék még nem készültek fel eléggé erre az egészre.

- Lehet el kéne halasztani? – kapcsolódott be Himchan is.

- Nem – jelent meg Hyorim. – Az csak rosszabb. Minél tovább halasztjuk a végső búcsút annál nehezebb lesz nekik – magyarázta. – Sokan csak az után fogják fel, hogy a szerettük eltávozott miután látják, ahogy eltemetik őt.

- Igazad lehet – sóhajtott Himchan.

- Biztos, hogy igazam van. Pszichológus vagyok én értek hozzá…

- Tényleg tudja mit beszél – helyeseltem. – Jiyeon manapság egyre ritkábban említi meg az öngyilkosság gondolatát és meg se próbálja – támasztottam alá tényekkel.

- Látjátok? – tárta szét karját.

Egy ideig még néztük, ahogy a lelkileg teljesen kikészült társaság sír viszont utána felállítottuk őket és elindultunk a temető felé. Késtünk… De szerintem ez egyértelmű a történtek után. A pap üdvözölt mindenkit. Elmondta a szokásos beszédet, amin persze mindenki könnyezett vagy éppen sírt. Jiyeont ki is kellett vinni, mert egyszerűen nem bírta tovább. Zelo is majdnem összeomlott, de tartotta magát mivel szerette volna ha legalább itt erős tud maradni. Miután a pap elmondott mindent, amit kellett neki és szeretett volna elindultunk a sírhely felé. Mindenki hallgatott, csak az eső kopogását az esernyőn, a lépteinket és a kétségbeesett sírást lehetett hallani… Nagyon nyomott volt minden. Mintha mázsás sújt, cipelnénk a sírhelyéig. Megérkezve a pap újabb beszédet mondott meg mindenféle fohászt meg, amit ilyenkor szoktak. Ezek után szépen lassan elkezdték leengedni. Na Zelo eddig bírta. Sírva a sáros földre rogyott. Nem igazán érdekelte, hogy teljesen összekeni magát. Csak sírt és sírt. Himchan ment oda hozzá, hogy támogassa. Jiyeon is erre a sorsa jutott volna, hogyha nem tartom erősen. Mindenkinek őrülten fájt Bom hiánya. Egyszerűen a gondolat, hogy többé nincs velünk. Mikor először meghallottuk, hogy megtörtént, itt hagyott minket el se akartuk hinni. Mindenki csak lesokkoltan állt és bámulta Bom élettelen testét. Ezer gondolat futott akkor végig az agyunkon. Óriási volt a fájdalom, amit éreztem, de mégis rosszabb volt a tudat, hogy Jiyeon most teljesen ki fog készülni. Miután mindenkinek eljutott az agyáig, hogy mi történt még az én könnyeim is elkezdtek hullani. Akkor aztán tényleg mindenki sírt. Most is valahogy így érezzük. Egy nagyon fontos ember az életünkben eltávozott. Itt hagyott minket. Kész, vége. Mostantól nem fogjuk hallani derűs nevetését, örömét, kioktatását, mérgelődését vagy ahogy énekelget. Nem fogjuk látni, ahogy mosolyt csal valamelyikünk arcára, ahogy gwiyomizik Zeloval vagy, ahogy épp csikicsatát vívnak. Nem lesz olyan nap, amikor egy pandás hurrikán betör a házba és mindenkit felráz. Amikor segíteni próbál a hülyeségeivel Yongguk hyungnak dalszöveget írni és néha tényleg jó ötletet ad. Vagy, amikor féltékenységi rohamát éli ki rajtam, mert elveszem tőle Jiyeont. Sose felejtem el milyen fejmosást kaptam, amiért egy egész hétre megfosztottam őt a legjobb barátnőjétől. Ha akkor tudom, hogy ez lesz… Biztosan ezért akart Jiyeon mindig vele lenni. Hiszen ő tudta. Volt ideje felkészülni mégis ennyire összeomlott. Vajon mennyire szerethette azt a lányt? Mindenki rádobta a saját kis virágját a sírra majd végleg eltemették. Innentől nincs vissza út. Már tényleg megszűnt minden. Senki nem tehet ellene semmit. Rátettük az összes koszorút a sírra majd egy ideig ott maradtunk. Húsz perccel később már csak Jiyeon, Zelo, Yongguk, Bom apukája és én maradtunk a helyszínen. A többiek elmentek Bomékhoz, hogy rendbe tegyék a házat mire visszaértünk.

- Jól vagy? – kérdeztem Jiyeont miközben végigsimítottam arcán. Szegény úgy bújt hozzám, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetne. Könnyei pedig teljesen eláztatták a kabátom.

- Jól – mondta, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem így van.

- Mit szeretnél? Meddig maradjunk? – érdeklődtem tovább.

- Minél hamarabb menjünk haza – suttogta.

- Akkor menjünk – mondtam majd elindultunk az autó felé.

- Ti még maradtok vagy megvárjunk titeket? – fordultam Yonggukékhoz.

- Én még szeretnék maradni – mondta.

- Zelo?
- Én is veletek tartok – mondta lehangoltan és utánunk indult. Bom apukája csak bólintott, hogy menjünk úgyhogy el is indultunk visszafelé. Útközben senki nem szólt semmit. De nem is volt rá szükség. Mire visszaértünk minden el volt pakolva habár a kis szentély még mindig állt csak a fal mellett. Szerintem az még egy ideig biztosan ott lesz. Zelo mindenféle köszönés nélkül vágtatott Bom szobájába és magára zárta az ajtót. Mi pedig a többiekkel leültünk és a közös videókat kezdtük visszanézni. Mostantól semmi sem olyan, mint régen…

*Yongguk POV*

A többiek szép lassan elvonultak én pedig ott maradtam Bom sírja előtt egyedül. Térdre ereszkedtem, majd a mosolygó képét néztem. Olyasféle gondolatok jöttek a fejembe, mint például, hogy 'Miért pont ennek az imádni való lánynak kellett elmennie?' vagy, 'miért nem tudtam rá jobban vigyázni?'. Mármint tudom, hogy ezen úgysem tudtam volna segíteni, de mégis ez az érzés... nem tudom hová tenni.

- Tényleg elmentél, ugye? Soha többé nem fogsz válaszolni arra, amit kérdezek? Ez olyan szomorú. Veled együtt angyalom meghalt egy részem. Amikor elmentél elvesztettem az egyik legféltettebb kincsemet, soha nem akartalak elveszíteni... Örökké magamnál akartalak tartani, nem akarom elhinni, hogy ez az idő számunkra ilyen rövid volt... Ennek a szónak nem annak kellene a jelentésének lennie, hogy az idők végezetéig? - mosolyogtam halványan.

Párpercre megálltam a beszédben, mert hirtelen megannyi ember jelent meg a közelben, és nem akartam a gondolataimat megosztani, csak is vele... Holott tudtam, hogy a szavaim többé hozzá nem jutnak el. Végig néztem, ahogyan az emberek fájó arccal elsétálnak. A gyász olyan rossz érzés... Mintha meghalnál te is azzal az emberrel együtt, aki ténylegesen eltávozott.

- Tényleg nem jössz vissza többé? Ez most a valóság? Biztos ilyen szörnyű? Én nem akarok olyan életet élni, amiben te nem vagy benne! Hát nem érted? - lettem egyre szomorúbb.

A könnycsatornáim teljesen megteltek szóval muszáj voltam megengedni a gátat, ami elárasztotta az egész arcomat.

- Nem tudnál visszajönni? Tudom, hogy lehetetlent kérek, de én mégis hinni akarok a csodákban... Amióta elmentél folyamatosan azt kívánom, ez bárcsak egy rossz álom lenne, és minél hamarabb fel szeretnék belőle kelni. De az, hogy felkelek minden reggel, viszont nem ebből az álomból az olyan rossz. Hiába szeretném, hogy még egyszer magadhoz szoríts, vagy végig simíts az arcomon, vagy puszit adj... Tényleg nem fogsz többé? - sóhajtottam. - Azt hiszem, hogy lassan el kellene innen mennem. Viszont tényleg nem akarlak elhagyni, ez olyan fájdalmas. Mintha a szívem nem is lenne a helyén. Hiányzol.

Ezután a könnyeimmel küszködve tényleg elbúcsúztam Bomtól végleg. Bár még mindig voltak kérdéseim, amikre sajnos sohasem kapok majd választ... De valahogyan túl kell ezt vészelnem, és Bom miatt tovább kell állnia az egész csapatnak, és Jiyeonnak is. Biztosan nem lenne boldog, ha erőtlenül lépnénk fel és csalódást okoznánk a rajongóinknak. Plusz remélem, hogy a JiHyun páros majd kitart egymás mellett, hiszen nem akarta, hogy szakítsanak. Bár efelől nincs kétségem, tudja szerintem mindenki, hogy mennyire szeretik egymást. Az, hogy Zelo mihez fog kezdeni a jövőben, senki sem tudja. Mégis, hogyan fogja ezt feldolgozni? Mindegyikünknek ez a kérdés forog a fejében. Szegény eléggé gyenge érzelmileg, hiába mutatja magát nagyon erősnek... Nagyon sajnálom őt, nem lennék a helyében. Mindannyinknak nagyon nehéz, de nem mi veszítettük el azt a személyt akit a világon a legjobban szerettünk, a boldogságunkat, a szomorúságunkat, a életünk értelmét, az embert akiért érdemes volt felkelni, és élni. Jó, nyilvánvaló, hogy nem csak ő számított neki az életében, de amióta ő az életünkbe jött, nagyon megváltoztam/tunk. Egy olyan lányt ismerni, mint ő... tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Amióta őt megismertem más lettem. Sőt az egész banda megváltozott. Jiyeon-ról nem tudok nyilatkozni, de annak is örülök, hogy őt megismertem őt is nagyon szeretem. És hálát adok az égnek, hogy ő makkegészséges, ha mindkettőjüket el kellene veszítenem, lehet, tényleg nem bírnám ki.

A kis elgondolkodásom után felálltam onnan, és elindultam. Kisétáltam a temetőből, majd az autómhoz léptem, beszálltam. Amikor bent ültem a kormányra tettem a kezem, és megszorítottam azt.

- Túl vagyunk ezen is... - hagyta el egy sóhaj a számat már megint. Elindítottam az autót, majd gurulni kezdtem hazafelé. Utána elkezdtem gondolkodni, hogy talán nekem is a többiekhez kellene mennem. Nem szeretnék egyedül maradni ezen a rettentő szomorú napon. A telefonomat a kezembe vettem, majd kikerestem benne Jiyeon számát, és tárcsáztam. Párat búgott, majd felvette.

- Szia Jiyeonnie - szóltam bele. - Még mindig nálatok vagytok?

- Igen - mondta. - Gyere nyugodtan te is. Nézzük a közös videóinkat, legalább így láthatjuk. Sőt ne csak nyugodtan gyere, hanem muszáj itt lenned!

- Én is ezért hívtalak. Mondani akartam, hogy megyek. Körülbelül tíz perc múlva ott is leszek.

- Rendben, szia - rakta le a telefont.

Amikor beléptem az ajtón a nappaliba mentem, ahol a többiek körülbelül sírógörcsöt kapva figyelték a képernyőn lévő lányt. Leültem én is, és néztem a többiekkel. Nem szólaltunk meg, csak Őt figyeltük. A mosolygó arcát, a derűs nevetését, a néha-néha síró arcát. Most, hogy ezt így nézem, ő nem akart nekünk úgy megmaradni, mint egy szomorú emlék. Mindenkinek elmondta a videóban, hogy mennyire szereti azt, hogy mennyire boldog velünk. ‘Szeretlek Yongguk oppa!' zene volt a füleimnek. Én is szeretlek téged Kim Bom.

Minirigó & Adrienn xX

Chapter Thirty-Six

*Jiyeon POV*

Eljött a szeptember, ez másoknak az iskola kezdetét jelentette, viszont nekünk egy nagyon rossz időszakét. Bom augusztus végére annyira legyengült, hogy nem tudott szinte már járni sem önmagától, ezért hát kórházba is került, ahol meg mondták, hogy neki már tényleg nincsen sok hátra. Teljesen ki voltam borulva, amiért nem tudott bemászni a kórházban, időben... Most ezért kell hamarabb meghalnia. A világ olyan igazságtalan! Amikor a többiek megtudták mindannyian lefagytak a meglepődöttségtől, amiért ilyen jól titkolta, vagyis titkoltuk. Zelo teljesen ki van bukva folyamatosan sír, Himchan egyáltalán nem akar hinni ezeknek a híreknek, és reménykedik, hogy ez csak egy nagyon rossz vicc. Jongup pedig folyamatosan a hatalmas pandáját ölelgeti a könnyeivel küszködve. Daehyun pedig velem együtt jár hozzá, és most nem az én kedvemben szeretne járni, hanem a Boméban. Yongguk pedig szinte csak annyira megy haza, hogy aludjon. Youngjae pedig próbál erős maradni, és bennünk tartja a lelket amennyire tudja.

- Jiyeon - tette a vállamra a kezét Dongwoo. - Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje enned is valamit? Folyamatosan eljárkálsz itthonról úgy, hogy nem táplálkozol. Egyáltalán nem figyelsz az egészségedre! Tudom, hogy nehéz most neked, de az, hogy éhezteted magadat, az semmi képen nem megoldás!

- Dongwoo... egyáltalán nincs étvágyam. A legjobb barátnőm haldoklik, fel tudod te ezt fogni? Most is itt beszélgetek veled, amikor már réges-régen a kórházban kellene ülnöm az ágya mellett!

- De ez nem mentség arra, hogy te is kórházba kerülj, vagy esetleg még rosszabb! Legalább kekszet vagy ilyesmit egyél légy szíves, már az is több mint a semmi - sóhajtott.

- Rendben - egyeztem bele. Tudom, hogy Dongwoonak is ugyan olyan nehéz, mert végül is nagyon régóta ismeri ő is Bomot, és szinte végig itt volt velünk az elmúlt év során.

- Köszönöm, hogy végre belementél - húzódott egy kellemes mosoly az arcára. - Akkor keresek neked valamit addig gyorsan készülj el, és mehetsz is - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött, én pedig hallgattam rá.

Felöltöztem, meg összeszedtem a cuccaimat, amiket kért tőlem és vártam Dongwoora a kezembe nyomta a kekszet, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elindultam. Daehyun mostanában már nem jön fel csak megvár a parkolóban, szóval gyorsan - már amennyire tudtam - lelifteztem. Amint kinyílt előttem az ajtó rohantam is az autóhoz. Beszálltam, és üdvözöltem a barátomat.

- Megjöttem - nyomtam egy puszit az arcára. - Jól aludtál?

- Attól függ manapság mi tartozik a jól aludtál hatásköre alá... - húzta el a száját.

- Akkor te sem? Mondjuk ilyen helyzetben kicsit érdekes lenne, ha nyugodtan tudnánk aludni - húztam félmosolyra a számat, majd Daehyun beindította az autót, és elindultunk a kórház felé. A kezemben még mindig a kekszes zacskót szorongattam, már csak addig kellett volna eljutnom, hogy a tartalmából egyek akármit is...

- Egyet értek. Pedig igazán ránk férne... Szegény Bomnak se lehet valami jó, hogy így lát minket...

- Nyilván neki ez az egész helyzet nem könnyű. Hatalmas fájdalmat élhet át, nem is merem elképzelni, hogy mi lenne velem a helyében... - néztem ki az ablakon. Ez a táj amit nap mint nap látunk olyan undorító, és lehangoló. Egyáltalán nem akarok ebben az irányban közlekedni.

- Ezért kéne legalább nekünk tartani benne a lelket... De ez túlságosan nehéz. Zelo szobájából is lassan akvárium lesz... Yongguknak meg lassan a kórház az otthona. Ez így nem állapot - rázta fejét.

- Végül is meglehet érteni. Először szerelmes és a hőn szeretett szerelme meg fog halni, ezt egészen nehéz feldolgozni. Olyan mintha egy nagyon-nagyon rossz sorozatban lennénk - sóhajtottam.

- De a sorozatok általában jól végződnek nem? - kérdezte félve.

- Sajnos nem minden esetben - folytak össze a könnyeim a szememben, de megtörölgettem őket. - Nem sírhatok már most, még oda sem értem.

- De inkább itt add ki magadból, mint Bom előtt - szorított rá támogatás kép kezemre.

- Nem akarom őt elveszíteni Daehyun - engedtem szabadjára az érzéseimet. - Mi lesz velem nélküle? Sőt mi lesz a többiekkel? Az apukájával, Zeloval, Yongukkal? Szerinted erősek tudnak maradni? És kettőnkkel mi lesz? Kitartunk egymás mellett, ugye? Olyan borzasztó a tudat, hogy akármikor mehetek be a kórházba, és hozzám vághatják, hogy meghalt... - csuklott el a hangom. - Ezt még elképzelni is rossz... - suttogtam.

Daehyun félre állt majd leállította a motort. Kiszállt az autóból és átjött az én oldalamra. Az ajtó kinyílt ő pedig kiszállított a helyemre ült aztán pedig az ölébe húzott és szorosan átölelt.

- Nyugodj meg - simogatta hátamat és fejemet. - Én mindig itt leszek neked, ezt jegyezd meg. Majd mindenkivel együtt átvészeljük ezt az egészet oké? - fogta két keze közé arcomat.

- Remélem, hogy így lesz, ahogy mondod. De nektek ez sokkal nehezebb lesz, mert színpadra kell állnotok. Rendben lesztek?

- Muszáj lesz... - sóhajtott. - Nem hagyhatjuk cserben a rajongókat. De tudom, hogy ők sem fognak minket cserbenhagyni és rengeteg támogatást fognak nekünk nyújtani - mosolygott halványan.

- Tudom, hogy csodálatosak a fanjaitok. Azóta tudom, amióta ismerem őket, bár volt pár, akikkel nem volt a legjobb élményem, de ettől függetlenül igazad van - bólogattam helyeslően.

- Megnyugodtál?

- Úgy ahogy - mosolyogtam. - Ez neked köszönhető, szeretlek.

- Akkor jó. Én is szeretlek - mondta majd megpuszilta a homlokom. Még egy picit így ültünk majd Daehyun visszaült a kormány elé és folytattuk az utunkat.

Az út többi részén már nem beszéltünk, mert ha megtettük volna úgyis sírás lett volna a vége, ahogyan ismerem magam. Úgy sem volt olyan sok idő körülbelül öt perc. Amikor odaérkeztünk kiszálltunk, összekulcsoltuk a kezünket majd elindultunk. Nem kellett sokat menni ahhoz, hogy Bom kórtermébe érjünk, de amikor odaértünk láttuk, hogy éppen Zeloval folytat eszmecserét, szóval nem zavartuk őket inkább leültünk a terem előtti sárga lehangoló kórházi székekre. Pár perc elteltével siető lépteket hallottunk magunk mellett, odatekintettünk és láttuk, hogy jön a mi elveszett kis bárányunk.

- Itt...vagyok... - lihegett Yongguk.

- Mi tartott ennyi ideig? - néztem rá összeszűkített szemekkel.

- Elaludtam ezért később tudtam fürdeni, menni, plusz még ettem is - vakargatta meg a tarkóját.

- Az a lényeg, hogy itt vagy - mondtam.

- Egyébként miért itt ültük? - döntötte oldalra a fejét.

- Mert Zelo van bent - vágta rá Dae.

- Most ez komoly? Ne idegesítsetek már - rontott be a szobába. - Szia drágám - sétált oda Bomhoz. - Ugye nem zavarok? Tudom, hogy nem szóval... Zelo ne nézz rám ilyen csúnyán.

- De megzavartad a beszélgetésünket! - mondta szomorúan.

- Nem érdekel - jött a válasz egyöntetűen.

- Mióta vagyok én a te drágád? - kuncogott Bom már amennyire tudott...

- Amióta világ a világ - mosolygott. - Egyébként amióta te lettél a legdrágább kincsem, amit meg akarok óvni - simított végig az arcán.

- Hát nem aranyos? - kérdezte a többiektől Bom.

- Zelo te ezeket, hogy bírod? - érdeklődött haverjától Dae.

- Úgy ahogyan te amikor Jiyeonnal csinálnak ilyeneket - vágott csalódott fejet.

- De vele nem teszik ezt ilyen intenzíven - tette szívére a kezét Daehyun ezzel jelezve megkönnyebbültségét.

- Vagy csak te nem tudsz erről - fordult hátra Yongguk és huncut fejet vágott.

- Hé! - csaptam a hátára gyengéden. - Miért vádolsz meg ilyenekkel?

- Ki vádol? Ez csak egy feltételezés - javított ki.

- Hiányozni fogtok - suttogta Bom.

- Ne mond ilyet ettől összeszorul a szívem - mondtam szomorúan. - Nem akarlak elveszíteni Bom...

Mindannyian köré álltunk és körbeöleltük. Olyan nehéz volt elhinni mindannyinknak, hogy ez a lány itt előttünk már nem sokáig lehet az élők között.

- Nélküled biztosan nem lesz teljes az életem - mondta könnyeivel küszködve Yongguk. - Hogyan fogok egyáltalán az én kis pandamániásom nélkül élni? - fogta meg a kezét.

Zelo nem tudott szólni, csak némán állt és figyelte az összes mozzanatunkat. Le lehetett olvasni az arcáról minden gondolatát, már csak arra vártunk, hogy végre hangosan is kimondja, de nem hittünk abban, hogy megteszi.

- Hát úgy ahogy előtte - bökte meg óvatosan Yongguk oldalát amitől az összerezzent. - És aztán nehogy nekem teljesen kikészüljetek! Hát mit fogok én odafentről gondolni? Egy vidám sorozatot akarok majd nézni nem valami ócska drámát...

- De én el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet nélküled az élet - mondtam - nekem mit tanácsolsz?

- Támaszkodj Daehyun Oppára! És majd ha lesznek kicsi JiHyunok akkor majd mindegyikbe küldök magamból valamit... De hogyha rosszak lesztek és mindig csak sírni fogtok, akkor a rossz tulajdonságaimat küldöm. Szerintem nem szeretnél egy Daehyunnál is egoistább gyereket - nézett rám fenyegetően. - Hogyha pedig eltaszítod magadtól Daehyunt, akkor nem, hogy jó tulajdonságot, de még rosszat se kapsz! - nyújtotta ki a nyelvét.

- Nekünk... lesz gyerekünk? - néztem Daehyunra.

- Hallod nem? - mutatott Bomra. - Most már muszáj. Én nem akarom, hogy kísértsen Bom. Hidd el néha elég félelmetes tud lenni - borzongott meg.

- Semmi sem muszáj csak meghalni - kommentálta Yongguk.

- Oppa! - szólt rá Bom. - Ez esetben nekik nem csak meghalni muszáj!

- De az én terveimben nincs az, hogy lesz gyerekem - hajtottam le a fejemet.

- Jiyeon most már van! Kész nem fogadok el apellátumot! Nektek lesz gyereketek és kész! Vagy szeretnétek, hogy dobjam az eredeti utolsó kívánságom és ez legyen az?

- Nem kell - utasítottam vissza az ajánlatot.

- Akkor jó. Biztosan aranyos kis gyerekeitek lesznek - vigyorgott önelégülten. - Viszont az remélem, hogy apa nem szándékozik egy újabb gyereket csinálni Hyorimmel - borzadt el a gondolatra.

- Zelo veled mi van? - nézett rá Yongguk. - Olyan csendben vagy...

- ... -  pillantott ránk, de nem szólt semmit.

- Más reakció? - vontam fel a szemöldököm.

- Nincs - szólalt meg.

- Junhong! - "kiáltott" fel mérgesen Bom. - Szerinted én így szeretnék rád emlékezni?! - fújta fel az arcát.

- Én sem így akarok rád - mosolygott. - Az, ahogyan itt fekszel egyáltalán nem szép emlék.

- Sajnálom Zelo, de én nem tehetek róla! Nem véletlen, hogy nem jöttem be hamarabb a kórházba, de ha gondolod távozni is lehet és akkor nem kell rám így emlékezni!

- Túl sok a dráma - szólt közbe Yongguk.

- Nem tudjuk - mondtam. - Nem találkoztunk vele.

- Figyeljetek - sóhajtott. - Hogyha elmegyek össze kell tartanotok világos? - mutatott ránk.

- Összefogunk - mondtuk egyszerre. - Megígérjük.

- Akkor jó. És szeretném ha tudnátok, hogy fentről is figyelni foglak ám titeket! Mondjátok meg Channiéknak, hogy nagyon szeretem őket. Titeket is nagyon szeretlek. Gyertek ide - mondta el újra a szokásos monológját miközben ölelésre tárta karjait. Napok óta ez megy azzal a különbséggel, hogy van, mikor más emberek hiányoznak, vagy mindenki itt van. Ide jövünk ő elmondja a búcsú beszédet, mert, hogy sosem tudhatja mikor jön el az idő és nem szeretne búcsú nélkül elmenni...

- Nagyon szeretünk téged és soha sem felejtünk el - mondtuk ismét egyszerre.

- Ha meg is tennétek, gondoskodnék róla, hogy újra eszetekbe jussak - kacsintott.

- Felejthetetlen vagy, szóval nem lesz szükségünk erre - mosolyogtam.

- Tudod Bom rengeteg jót tettél velünk is és a rajongókkal - mosolygott Daehyun. - Sosem felejtem el a pillanatot, amikor lehúztad Yongguk hyung nadrágját a reptéren - emlékezett vissza az ominózus esetre miközben a plafont nézte.

- Nagyon örülök, hogy te vagy az a lány, akibe beleszerethettem - mosolygott Zelo majd odalépett hozzá és megcsókolta - szeretlek.

- Végre megszólaltál - nyugtázta egy mosollyal tettét Bom.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmenjünk - néztem a többiekre, majd kézen ragadtam annyijukat, amennyijüket csak tudtam, és kisétáltunk az ajtón.

*Bom POV*

Miután mindenki kiment a szobából és Jiyeon felhívta apát arra vártam, hogy megjelenjen. Egyre rosszabbul érzem magam, de ezt nem mondhatom el nekik. Egyszerűen tudom, hogy már nem húzhatom sokáig… De ha ezt elmondom nekik kibuknak. Már csak Zelo látványa is felemészt… egész idő alatt alig szólt két szót. Fáj, hogy ennyire szétesett méghozzá miattam. Vajon tényleg be tudom tartani, amiket mondok? Tudom majd őket figyelni fentről és segíteni nekik? El tudom küldeni néhány részem a kis JiHyunokkal? Tényleg meg szeretném tenni. Vajon sikerül Zelonak a közvetlen orra elé keríteni egy normális lányt? Persze olyat, aki nem szebb nálam. Szeretném ha Zelo senki iránt nem táplálna ilyen fajta szerelme, mint irántam. Legyen szerelmes, de ne úgy, ahogy velem volt. Vajon milyen gyerekeink lettek volna? Biztosan tehetséges és aranyos gyerekek… Ajj Zelo… ugye nem fogsz teljesen beleroskadni? Nagy köhögések közepette voltam épp, amikor a B.A.P három hiányzó tagja lépett körünkbe. Velük is elbeszélgettem egy kicsit majd, hogy még talán utoljára együtt legyen a csapat behívtam a többieket is. Próbáltunk úgymond jól szórakozni, de semmi nem volt az igazi. A nevetésekbe rengeteg keserűség lakozott… Fájt, hogy így kell érezniük magukat miattam… Mikor apa megérkezett a többiek kimentek én pedig vele maradtam. Persze előtte mindenkit jól megölelgettem és elmondtam nekik vagy 100x, hogy „szeretlek”.

- Hogy érzed magad? – ült le az ágyam mellé majd keze közé fogta az enyémet.

- Elég gyatrán. Úgy érzem nemsokára elfogy a homok, ami lepereghet – nevettem fel keserűen, de aztán köhögésbe fulladtam.

- Ne mondj ilyeneket! Édesanyád is mondta és igaza lett. Nem akarom, hogy neked is igazad legyen! Biztos nem akarod a műtétet? Még megmenthetnek! – erősködött ismét apa.

- Apa nem! Nem szeretnék más szívével élni… Tudod jól – suttogtam.

- Rendben nem hozom fel többé – sóhajtott. – Nagyon hiányozni fogsz!

- Tudom apu… te is nekem. Aztán vigyázz magadra ne legyél teljesen Hyorim terhére.

Még tegnap bejött hozzám Hyorim és elbeszélgettünk… Megkértem, hogy semmi esetre se hagyja el apát ha tényleg szereti hanem támogassa akármennyire is kel ki önmagából. Azt mondta tényleg szereti apát és nem kell aggódnom. Tudja, hogy mennyire nehéz lesz neki és megérti. Pszichológus, amit eddig nem is tudtam. Talán ez még jól is fog jönni apának. Gondoltam rá, hogy megemlítem Zelonak, de akkor biztos kitérne a hitéből…

- Rendben – bólintott. – Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Ez a beszéd – mosolyogtam. Még egy kicsit elbeszélgettünk a régi dolgokról. Apa mesélt egy csomó mindent arról, ahogy találkozott anyával, ahogy felnőttem, mikor először megszólaltam. Miután kiment akaratlanul is elkezdtek potyogni a könnyeim. Szegény apa… mindenki itt hagyta. Anya és most még én is. Nem lehetnek unokái és semmi ilyesmi. Bocsánat apa, sajnálom! – gondoltam miközben könnyeim törölgettem. Egy nővér bejött, hogy kicserélje az infúzióm és nyugtázta, hogy elég ramaty állapotban vagyok. Na ne mondod? Én is észrevettem… Megkértem, hogy küldje be Zelot mert beszélni szeretnék vele. Miközben ő ezt a kérésem teljesítette elővettem a párnám alól a Zelonak szánt videót és a takaróm alá rejtettem. Úgy érzem oda kell neki adnom most. Az ajtó óvatosan kinyílt és belépett rajta Ő. Szemei – mint mostanában mindig… -, kisírtak voltak és óriási karikák feküdtek alatta. Szinte mindenki így jött be mostanság hozzám… Zelonak viszont különösen meggyötört arca volt. Látványára összeszorult a szívem.

- Itt vagyok – mondta.

- Ne legyél ilyen - szomorkodtam miközben nyújtottam felé a kezem, hogy jöjjön és fogja meg.

- Milyen ne legyek? - jött közel hozzám és teljesítette akaratom.

- Ilyen morcos és szótlan. Nem szeretem, hogy ilyen vagy. Inkább vidíts fel - mosolyogtam közben pedig hajába túrtam. Olyan puha... már nem sokáig érezhetem...

- Nem tudlak felvidítani úgy, ha magamat sem tudom sajnos - mosolyodott el. - Igen épp ez a baj, ez a tudat, hogy el foglak veszíteni, fáj..

- Tudom... nekem is nagyon rossz... Miattam itt mindenki teljesen depresszióba esett és pont úgy néz ki, mint te. Az élettel teli, energikus B.A.P eltűnt. Itt egyedül nekem kéne így kéneznem - kezdtem el könnyezni.

- Vissza fog térni, csak idő kell hozzá. Miért csak neked? Miért kellene mindent egyedül elviselned?! Ha áttudnám venni a betegségedet, hidd el megtenném, de  az élet ilyen szar és nem tudok tenni semmit! Ölbe tett kézzel kell végig néznem azt, ahogyan meghalsz... Miért ilyen az élet? - mosolyodott el halványan - Túlságosan igazságtalan.

- Choi Junhong! A te életed sokkal, de fontosabb, mint az enyém, úgyhogy ilyenekre még csak ne is gondolj - csóváltam a fejem. Egy ideig csak csendben ültünk majd megszólaltam. - Még sose táncoltál nekem aranyosan... Mindig csak a műsorokban láttam. Tudom, hogy ebben a helyzetben ez abszurd kérés és semmi kedved hozzá, de táncolsz nekem? Annak nagyon örülnék - mosolyogtam.

- Mit szeretnél látni? - kérdezte. - De nekem a te életed fontosabb, mint az enyém...

- De a világnak nem - mondtam. - A Crash-t és a Stop It-et az olyan aranyos - kuncogtam. Zelo felállt majd elindította telefonján a zenét. Nagyon cuki volt, ahogy táncolta és énekelte a dalok összes részét. Én örömtől csillogó tekintettel figyeltem. Tényleg nagyon édes volt. Miközben táncolt mosolygott és próbált olyan lenni, mint egy fellépésen, de a szomorúság rengeteg jelét fel lehetett fedezni az arcán. Idő közben megindultak a könnyeim… Észre vettem, hogy Zelo is sír annak ellenére, hogy mosolyog. Persze nem olyan igazi sírás volt csak egy-két könnycsepp hagyta el könnycsatornáját. A táncot nem hagyta abba, biztos azt hiszi nem vettem észre. Az előadás végén még egy gwiyomit is kaptam tőle, amin csak nevettem.

- Feküdj be mellém - kértem miután befejezte. Még így utoljára szerettem volna összebújni vele és érezni, hogy tényleg az enyém. Ahogy ver a szíve, ahogy levegőt vesz és mindent.

- Rendben - mondta, majd befeküdt mellém, karját bedugta a fejem alá és magához húzott. - Szeretlek!

- Én is szeretlek – mondtam miközben felé fordultam. - Nagyon aranyos voltál - simítottam végig arcán. - Köszönöm - suttogtam és gyengéden megcsókoltam.

- Örülök, hogy örömöt szerezhettem neked.

- Már értem miért vannak ezekért oda a fanok annyira. Videón is eszméletlen aranyos, de így - vigyorogtam.

- Legalább végre eljutottam addig, hogy mertem előtted táncolni. Köszönöm, hogy ezt mondod egyébként. Bár meg tudnám állítani az időt, és örökre így tudnék veled maradni...

- Az nagyon jó lenne... de sajnos lehetetlen – sóhajtottam – Nagyon szeretlek Junhong – mondtam majd ajkaim az ajkaira tapasztottam. Miután kis akciónkat befejeztük mellkasára hajtottam a fejem. Jó érzés volt hallani, ahogy ver a szíve. Remélem nagyon sokáig fog ez még így működni. - Mesélj valamit – kértem. Szerettem volna az ő hangját hallani így utolsó perceimbe.

- Olyan jó lenne, ha egészséges lennél. - simogatta meg az arcomat. - Nem lenne jó összeházasodni? – Ó dehogynem… ha tudnád mennyit gondoltam már rá… - Eltervezni együtt a jövőnket? Képzeld el ahogyan a lányunk és a fiunk együtt felnő, természetesen a fiú lenne az idősebb – mondta, amin kicsit felkuncogtam. Igen a mi gyermekeink. Milyen csodálatos is lenne. - Ahogy játszanak együtt azt olyan jó elképzelni... – folytatta. Mellkasom egyre jobban szorított. Mindenem elzsibbadt. Nem éreztem a végtagjaim csak a fojtogató érzést a mellkasomban. A kazettát a „szerelmemnek” felirattal óvatosan Zelo kezébe csúsztattam. Meglepődött éreztem rajta, de nem hagyta abba a mesélést. Az ő szíve egyre hevesebben vert. Évekig el tudnám hallgatni, ahogy beszél és ver a szíve. Oldalamat cirógatta puha kezeivel. - Vagy amikor már nagyok és a lányunknak barátja lesz és a testvére pedig elveri a fiút, hogy hagyja békén a kishúgát... – Igen… a fiúnk biztosan megvédené a kishúgát. Mindig összetartanának – gondoltam, miközben a világ egyre jobban sötétedett körülöttem. Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Anya? – kérdeztem, ő pedig a kezét nyújtotta. Többé már nem éreztem semmit, de még hallottam Zelo utolsó szavait. - Én ilyen életet szerettem volna veled, de a betegséged nem így akarja - folyt végig egy könnycsepp az arcán és az enyémen is.

*Jiyeon POV*

Kint ültünk a többiekkel és vártunk arra, hogy Zelo kijöjjön, de nem jött. Eléggé gyanús volt az, hogy eddig folyamatosan hallottuk, hogy beszélgetnek, viszont már egy ideje csak zokogás hangját lehet hallani. Felálltam, majd a többiek is, de úgy gondoltam, hogy bemegyek egyedül.

- Miért nem maradtok kint? Majd kijövök és elmondom nektek a fejleményeket - mondtam, majd beléptem az ajtón.

A jelenet a következő volt: Zelo folyamatosan rázogatta Bom testét, és suttogta neki, hogy kelljen fel, de a lány teste csak mozgott, mint a zselé, de nem szólt vissza semmit.

- Mi-Mi történt Zelo?! - kérdeztem idegesen.

- N-n-nem lélegzik... Nem dobog a szíve... Nincs pulzusa... - nézett rám majd elengedte a lányt, és felém közeledett majd megragadta a vállamat. - Meghalt... Érted?

- Miről beszélsz?! Ez képtelenség... ez nem történhetett meg - léptem oda Bomhoz és megállapítottam, hogy tényleg igazat mondott. Hirtelen Zelo mögém jött, és magához szorított én pedig megfordultam, és viszonoztam az ölelését. Tudtam, hogy most neki a legnehezebb... Kinyílt az ajtó, majd a többiek léptek be rajta.

- Hé Zelo mit csinálsz Jiyeonnal?! - kérdezte Dae. - Miért nem Bommal vagy? - majd megtekintette, hogy a teste szinte tartás nélkül van ott az ágyon... - Miért nem szóltok egy orvosnak?! Hülyék vagytok? - kérdezte, majd kiszaladt a folyosóra.

Pár perc múlva jött az orvos, és tényleg megállapította.

- Ma, 2015. 09. 17-én Kim Bom életét vesztette 14:53-kor. Őszinte részvétem önöknek - fordult felénk. - Ha hamarabb szóltak volna talán meglehetett volna menteni...

'Talán...meg...lehetett...volna...menteni....' visszhangzott ez a mondat a fejemben... Lehetetlen. 'Kim Bom életét vesztette...' Nem lehet....

De furcsa, hogy ide is elérkeztünk... Milyen gonoszak vagyunk Adriennel :( És sajnos még milyen gonoszak leszünk :\ Remélem minden kedves olvasónál elértük a kívánt hatást :$ Nálam rengetegszer megtörtént a sírás, mialatt ezeket az utolsó részeket írtuk... Ugyanis sajnos már nemsokára vég a blognak :( Előre is köszönöm mindenkinek, aki végig velünk volt ^^

Adrienn & Minirigó xX

Chapter Thirty-Five

*Bom POV*

Épp ésszel lehetetlen volt számomra felfogni, hogy Jiyeon és Daehyun ilyen könnyen itt hagytak engem. Egy halálosan beteg embert hagytak itt egyedül miközben ők Jeju szigetén romantikáznak! Oké… talán egy picit túlzok, mert nem vagyok egyedül, de akkor is! Mégis miért nem tudtak elvinni engem is? Mikor Jiyeon is tisztában van vele, hogy akármikor lejárhat a homokórám és szerettem volna egyszer Jejun pihenni? Na jó igazából nem, de ez akkor is szíven ütött. De legalább Zelo és Oppa itt van nekem. Plusz bosszúból igazán jó szórakozás volt befoglalni édes kis barátnőm szobáját és tönkretenni azt Dongwoo idegszálaival együtt. Néha Zelo bébi is látta rajtam, hogy elég szomorú vagyok, amiért boldogságom egy fontos kulcsa elhagyott és próbált felvidítani, de hát mit tehetnénk ha Jiyeon nélkül semmi sem ugyan az? Meg hát mondtam neki, hogy táncolja el a Crash-t vagy a Stop It-et, de nem akarta, mert, hogy az túl zavarba ejtő. A lány táncokról meg már hallani sem akart. Pedig olyankor olyan aranyos! Úgy látszik muszáj, vagyok én is beérni a fan videókkal… Yongguk Oppa se repes néha a látványomtól viszont nála az a különbség, hogy tudja nem csak Jiyeon hiánya az én problémám, hanem a betegségem is… Oppa egyre jobban odafigyel rám és mindig hozza nekem a sok gyümölcsöt, zöldséget, gyümölcslevet, egészséges ételeket és persze a koktél paradicsomot. Utóbbit persze Zelo mindig el szeretné venni, de Gukkie olyankor rászól. Szegény Junhong persze nem érti, miért nem jut neki legalább egy szem és miért hoz nekem ennyi egészséges cuccot, amiről mindig ellenőrzi, hogy megettem-e és ha nem lenyomja a torkomon… Sajnálom szegényt. Lehet szakítanom kéne vele? Na jó, nem lehetek olyan, mint a drámákban a főhősnő, hogy ha halálos beteg rögtön szakít a szerelmével, hogy megkímélje őt, de aztán úgyis összejönnek mielőtt meghal… Nem kell a fölösleges dráma az amúgy is drámai életembe. De tényleg el kéne neki mondanom ugyanis egyre rosszabbul vagyok. Az orvos azt mondta nem ártana ha befeküdnék a kórházba, de persze én azonnal rávágtam, hogy nem. Szeretnék minden egyes pillanatot kihasználni és szabadon tölteni, mert ott úgyis be lennék zárva és minden féle zsinór rám lenne kötve. Az pedig nem élet és utolsó napjaimban én élni akarok. Méghozzá Zeloval az oldalamon. Így is elég nagy veszteség kettőnknek, amikor koncertezni mennek japánba vagy akárhová a világ területén… Olyankor mindig nagyon hiányzik nekem. De nem csak ő hanem az egész B.A.P. Mára olyan szinten az életem részei lettek, hogy az hihetetlen és nem bírok ki napokat a hülyeségeik nélkül. Szeretem, mikor elmegyek hozzájuk és azt látom, hogy Channie a semmiért hozza a tökéletes formát és igazgatja a haját a tükörben, meg dicséri magát, hogy milyen jól néz ki és ilyen vadmacskás mozdulatokat tesz majd mikor észreveszi, hogy figyelem zavarában ide-oda kapkodja a fejét és szégyenlősen int. Daehyun a konyhában épp a sajttortáján végzi az utolsó simításokat majd képeket készít róla. Volt már olyan is, hogy Jiyeon kezébe tette a kész ”alkotást” és lefényképezte őket majd egy feliratot szerkesztett rá, hogy „Életem értelmei”. A kép mai napig kint van a szobája falán… Vagy Jongup, ahogy épp valami eszméletlen mozdulatot fejleszt ki és boldogan mutatja a többieknek. Sokszor ő az, aki rögtön észre vesz és óriási vigyorral üdvözöl, habár ő a legtöbbször mosolyog. Aztán Youngjae, aki minden történetét a legapróbb részletig elmeséli, hogy biztosan megértsük azt vagy mikor leüt miközben nevet. Ezek a kis apróságok biztosan hiányozni fognak a másik világban, ha egyáltalán létezik… És persze Oppa, aki mindig itt volt nekem akármi is történt. Ő tényleg mindig meghallgatott és én is mindig meghallgattam őt. Igaz eléggé szokatlanul indult a kapcsolatunk, de lehet pont ezért lett ilyen összetartó és bensőséges. Végül Zelo, aki minden helyzetben szeret és kitart mellettem. Azok az apróságok, amikkel nap, mint nap elhalmoz. Miatta rengeteget bővült a panda készletem és persze az apró mozdulatok. Az ölelései, a csókjai már csak maga az érintése is ismeretlen helyekre repít. Csak ránézek és megnyugszom. Nem érdekel semmi csak ő. Rengetegszer történt már meg, hogy elmerültem a látványban és csak néztem. Egy időben ettől mindig zavarban volt, de utána ő is elkezdte ezt velem csinálni. Na ekkor meg én voltam zavarban, de aztán megszoktam és most már totál normális nekünk ha csak bámuljuk egymást. Viszont mikor a többiek előtt van ez, akkor ők eléggé furcsán néznek ránk, de nem foglalkozunk velük. Sose hittem volna, hogy tényleg létezhet az, hogy valaki nem telik be a másik látványával, pedig tessék itt van rá az élő példa. Én és Choi Junhong, a barátom. Vajon képes lesz nélkülem folytatni az életét? Muszáj lesz neki. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy meg kell tennie. Ő egy idol. Rengeteg ember számít rá… nincs lehetősége összeomlani. ZeBomot – végre elneveztem a Zelotól kapott pandát. Tudom nem valami kreatív… -, óvatosan letettem majd felálltam a többi plüss oltalmazó karjaiból és kimentem a nappaliba, hogy megkeressem apát. Épp Hyorimmal nevetgéltek. Oh igen… apa nem hiába kérdezte meg tőlem, hogy bánnám-e ha lenne barátnője. Ez a Hyorim az a szerencsés nő, aki apám barátnőjének mondhatja magát. Nem kedvelem, persze ezt ők nem tudják. Azt hiszik, hogy én örülök ennek és támogatom, de ez cseppet sem így van. Aranyos nő meg kedves, de mégsem anya… Mindenki próbált róla meggyőzni, hogy ő nem szeretné anyát helyettesíteni és, hogy gondoljak rá úgy, mint egy barátnőre, de nem megy… Félek ráhagyni apát. Jól gondját fogja viselni ha majd én már nem tudom? Vagy egyszerűen megunja, hogy apa maga alatt lesz a hiányom miatt és elhagyja? Amivel persze még jobban összetöri a szívét…

- Apa – suttogtam mire mind a ketten felém kapták a tekintetük.
- Igen mackó? – kérdezte miközben felállt és közelebb jött hozzám.

- Ide tudnád adni a kameránkat? Szeretnék Zelonak videót készíteni – magyaráztam meg mivel tudtam, hogy kíváncsi lesz rá miért kell nekem életemben először a kamera…

- Persze – mosolygott. – Hogyhogy ilyen hirtelen eszedbe jutott? Eddig nem mondtad, hogy lenne ilyen ötleted – csodálkozott.

- Nem szeretném ha összeomlana, hogyha már nem leszek és másra úgyse fog hallgatni… Talán majd én megtudom győzni, hogy nem dőlt össze a világ és folytassa az életét.

- Ez nagyon aranyos ötlet – mosolygott kedvesen Hyorim. Igen képzeld tudom…

- Reméltem, hogy az lesz. Nem szeretném, hogyha elfelejtené a hangom vagy ilyesmi azt meg pláne nem, hogy miatta a B.A.P megrekedjen. De főleg azt akarom ezzel, hogy ő a halálom után is az a Choi Junhong maradjon, akit szeretek.

Idő közben apa elment megkeresni a kamerát én pedig egyedül maradtam Hyorimmal. Mikor ketten maradtunk mindig olyan feszült lett a légkör vagy nem is tudom. Eléggé feszengve éreztem magam mellette. Mintha nem lehetnék önmagam… Féltem, hogy nem felelek meg neki. Talán ő is így érzi magát ha a közelemben van?

- Tudod mi lenne még jó? – kérdezte én pedig kérdő tekintettel néztem rá. Vajon milyen ötlete lehet? Nem vesztek semmit ha meghallgatom. Megpaskolta maga mellett a kanapét jelezve, hogy üljek oda. Oké – sóhajtottam. Kapcsolatépítés első fázis. Hajrá! – Vidd el a kamerát hozzájuk és csinálja vele is közös videót meg képeket. Az örök emlék lesz számára – mosolygott.

- Ez tényleg nagyon jó ötlet – mosolyogtam én is. – Köszönöm szépen – hajtottam le kicsit a fejem.

- Igazán nincs mit. Neked szívesen segítek – simogatta meg kicsit a vállam. Még egy picit beszélgettünk erről majd megjelent apa is. Egy puszi kíséretében átvettem a videó kamerát és el is tűntem a szobámban. A kamerához volt állvány is így szépen felállítottam az ágyammal szemben. Gondoltam rá, hogy kicsípem magam és a legjobb formámban, csodaszépen ülök kamera elé, de inkább elvetettem ezt az ötletet. Zelo mindig emlegeti, hogy természetes mivoltomban, a pandás kezeslábasomban vagyok a leggyönyörűbb. Mikor megkérdezem miért, mindig csak annyit felel „Mert az teljesen leírja az én szerelmem igazi személyiségét”. Szóval nem, hogy kifestettem magam hanem még azt a kevés szempillaspirált és mi egyebet is leszedtem magamról, ami eddig fent volt. A ruha maradt ugyanis az említett pandás kezeslábas volt rajtam… Helyet foglaltam az ágyamon és kezembe vettem hűséges társamat ZeBomot. Egy óriási levegő vétel után belekezdtem a mondandómba…

Aranyosan kifizettem a taxis bácsit majd a B.A.P dorm ajtaja felé igyekeztem. Most már rendes ruhában és a kamerával a kezemben. Remélem Zelo benne lesz, hogy videókat gyártsunk és képeket! Kell valami, amit majd nézegethet mikor én nem leszek. Becsengettem és vártam az ajtónyitásra. Youngjae nyitott nekem ajtót. Egy nagy öleléssel üdvözöltük is egymást.

- Hát te? Nem tudtam róla, hogy jössz – elmélkedett.

- Csak hirtelen ötlet volt. Csinálunk képet? – kérdeztem a kamerára mutatva, mikor már a házban voltam és levettem a cipőm.

- Persze – vigyorgott majd átkaroltuk egymást és lőttünk egy képet. Na jó nem egyet… Miközben nézegettük őket és nevetgéltünk megjelent a színen Himchan és Jongup is.

- Ti meg mit csináltok itt nagy boldogságban? – dugta közénk fejét Jongup.

- Csak képeket – fordult felé Youngjae.

- Én is akarok!

- Gyere ide – invitáltam kezemmel.

- Nem! Először be kell állítanom a hajam meg ilyenek – hadarta majd menekülni próbált, de Jongup elkapta.

- Ne csináld már így is elég menő vagy – veregette vállba majd mind a hárman próbáltunk beleférni a képbe. Rengeteg hibás kép sikerült. Valaki mindig kilógott… Szóval letettük az asztalra és beállítottuk az időzítőt, így egy tökéletes képet tudtunk megcsinálni. Idő közben Yongguk Oppa is feltűnt a színen szóval vele is kellett kép. Mindenkivel csináltam külön-külön meg közösen is. Rengeteg variációt kipróbáltunk. Ezt majd újra el kell ismételni ha itt lesz Jiyeon meg Daehyun is. Sajnálhatják, hogy elmentek. Ráadásul nélkülem! Cöh… A nagy hangzavar és nevetgélések ellenére se jelent meg Zelo a színen.

- Zelo hova lett? – kezdtem keresni tekintetemmel.

- Zuhanyozik – mondta Jae mire bólintottam egyet amolyan ”megértettem” mozdulatként. Felálltam majd a kamerával együtt bementem a szobájába. Most felveszem, ahogy a szokásos rutinjában kijön a fürdőszobából egy törölközővel a derekán viszont most a meglepett arca is párosulni fog mellé. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyán és türelmesen vártam a csodára. Mikor végre kinyílt az ajtó és belépett rajta az én husikám eléggé meglepett fejet vágott. Próbálta magát takargatni, de hamar rájött, hogy erre bizony nincs megfelelő eszköz a közelében azon az egy törölközőn kívül, ami a férfiasságát takarja.

- Miért van nálad kamera? - makogta, majd visszament a fürdőbe.

- Azért, hogy képeket csináljak és videókat – kuncogtam.

- Nem lehetne ezt akkor, amikor van rajtam ruha? – akadékoskodott. Hát nem édes?

- Most miért? Ez így olyan aranyos és vicces. Szóval gyere ki a fürdőszobából - nevettem még mindig.

- Addig ameddig le nem rakod a kamerát, nem megyek ki! - hajolt ki majd kinyújtotta a nyelvét.

- Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez - nyújtottam ki én is a nyelvem.

- Nem! - mondta majd gyorsan magára csukta az ajtót és hallottam, ahogy kattan a zár. Azért is én nyerek!

- Zelo most sírni fogok! Ha tényleg szeretsz, akkor kijössz - kezdtem el szipogni.

- Ha tényleg szeretsz, lerakod a kamerát és hagyod, hogy felöltözzek... - vágott vissza.

- Hé ezt én mondtam hamarabb! - durciztam.

- Mindketten tudunk így játszani! – kezdett fenyegetőzni.

- Most miért nem akarod, hogy megörökítsem a csodás felsőtested? - szomorkodtam.

- Te talán szeretnéd ha meztelenül videóználak le?

- Törölközőben vagy! Törölközőben levideózhatnál!

- De az alatt nincs semmi... Szóval majdnem meztelen vagyok.

Úgy döntöttem, hogy kicsit megtréfálom így az ágyra raktam a kamerát, de nem kapcsoltam ki.

- Jó letettem a kamerát. Kijöhetsz... – hazudtam, miközben majdnem elnevettem magam.

- Biztos? - nyitotta ki az ajtót majd kidugta a fejét.

- Igen. Látod letettem - húztam ki a fürdőből.

- Akkor gyorsan felöltözök és csinálhatjuk a videókat meg minden egyebet - mosolygott.

- Rendben - húztam magamhoz majd ajkaim ajkaira tapasztottam viszont túlzott szórakozottságom miatt elnevettem magam. Nem muszáj neki megtudnia ezt a kis apróságot csak ha visszanézi a videót. Akkor meg már úgyse tud mit tenni ellene. Plusz túlságosan szeret ahhoz, hogy haragudjon meg amúgy is kitakarom… Pár perccel később egy felöltözött Zeloval néztem szemben. A kamera természetesen újra a kezemben volt.

- Készen vagyok, most már akármikor videóra vehetsz édesem – tárta szét karját.

- Milyen jó, hogy ezt is felvettem - ujjongtam.

- Mondtam már, hogy nagyon szeretlek? - jött közel hozzám, majd magához húzott.

- Igen, de ettől függetlenül imádom hallani - öleltem át majd úgy tartottam a kamerát, hogy nagyjából benne legyünk. - Én is szeretlek - álltam lábujjhegyre majd egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Miért az arcomra kapok csak? - biggyesztette le az ajkát, majd gyengéden megcsókolt.

- Túl mohó vagy - ütögettem meg gyengéden puha arcát.

- Most mond azt, hogy te nem ezt akartad valójában - kacsintott.

- Az már más kérdés - legyintettem majd elindultam az ágy felé őt pedig magammal húztam és leültettem. A kamerát az állványra helyeztem majd helyet foglaltam az ölében. - És most mond el, hogy miért szeretsz - babráltam szőke tincseivel.

- Azért mert olyan ellenállhatatlanul cuki vagy, szép, csinos, kedves, megbízható. Bár van pár negatív tulajdonságod, is mint például az, hogy néha kicsit logikátlan vagy, és még az, hogy más fiúkat ölelgetsz feszt. De én ezeket is imádom benned, mondjuk talán az utóbbit egy ici-picit - illusztrálta kezeivel - nem szívlelem. De tudod drágám én úgy szeretlek ahogy vagy - nyomott egy puszit az arcomra.

- Hát nem édes? - kérdeztem a kamerától miközben két kezem közé fogtam arcát. - Egyébként az ölelgetős részre kitérve az csak azért van, mert így tökéletesen ki tudom fejezni a szeretetem és mivel Gukkiet és a többieket nem csókolhatom meg... muszáj sokat ölelgetnem őket - magyaráztam.

- Ha megcsókolnád őket, akkor valószínűleg már nem élnének - nézett rám összeszűkített szemekkel. - Egyébként maga drága kisasszony? Mit is szeret bennem? - mosolygott.

- Dehogynem. Mert tudod, hogy túlságosan szeretem őket és fájna ha nem lennének.

Mondtam mire ő csak megforgatta a szemét majd nézett. Tudtam, hogy arra vár, hogy elmondjam mit szeretek benne, de igazából mindent. Hosszú lenne felsorolni. De majd ha visszanézi a videót nem lesz elég a "mindent" jelző...

- Légy szíves válaszolj, vagy szomorú leszek!

- Nem szeretem ha szomorú vagy. Aranyos vagy, kedves, vicces, ellenállhatatlan, túl jóképű… Szeretem ahogy mosolyogsz, nevetsz, ahogy azt mondod szeretlek, mikor megcsókolsz, átölelsz vagy csak hozzámérsz. Mikor összekulcsolod a kezünket és úgy sétálunk. Szeretem ha boldog vagy és mikor látom, hogy jól érzed magad a srácokkal. Azt is imádom mikor a békés pofidat nézhetem, ahogy alszol. Igen azt is szoktam, nem csak neked lehet – nyújtottam ki rá a nyelvem. – Szeretem, ahogy a Babykkel bánsz és imádom nézni, ahogy színpadon vagy és a legjobbat hozod ki magadból. Szeretném ha mindig ilyen lennél, akármi történik – néztem mélyen a szemébe annak reményében, hogy eljut a tudatáig és eszébe jut, hogyha itt az ideje.

- Addig ameddig itt leszel velem ilyen tudok maradni. Ne hagyj el soha! Ígérd meg!

- Nem Zelo! Ez rossz hozzáállás! Akkor is ilyennek kell lenned ha én már nem leszek veled! És hidd el saját akaratomból sohasem foglak elhagyni. Ezt megígérhetem, de mást nem - mondtam és éreztem, hogy könnyeim próbálnak utat törni maguknak.

- Nekem ez is elég, mert tudom, hogy nem akarsz elhagyni - mosolygott. - Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Nem akarok olyan életet élni ahol te nem vagy.

Oké eddig bírtam, a könnyeim lassan, de előtörtek. Miért kell ilyeneket mondania, mikor én egy boldog videót akartam? Erősen magamhoz húztam oly’ imádott testét majd arcom nyakába fúrtam.

- Annyira szeretlek – motyogtam.

- Nem akartalak megsiratni kincsem, bocsáss meg - ölelt magához.

- Ne kérj bocsánatot - törölgettem szemeim. - Csak olyan aranyosakat mondasz és nem bírom megállni - nevettem fel kicsit. - Ugye megígéred, hogy mindig erős maradsz? Ugye? - fogtam kezeit enyéim közé.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy így legyen. Megígérem.

- Akkor jó, de tényleg mindent – néztem rá fenyegetően, sőt még az ujjam is feltartottam. - Most pedig... mivel egy vidám videót akarok... - mondtam lassan majd a végén elkezdtem csikizni a gyengepontjainál. Ilyenkor mindig olyan aranyos, ahogy összerezzen és próbál megakadályozni, de nem megy neki.

- Tudod, hogy visszanyal a fagyi, ugye? - mondta, majd megfordította a felállást. Most én kapálóztam és nevettem, de úgy, hogy egy hang nem jött ki a torkomon.

- Jó, feladom, elég! Elég! - könyörögtem kegyelemért.

- Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy kínozzalak - mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

- És ez nekem nagyon jó érzés és nagy előny – vigyorogtam büszkén.

- Előny? – húzta fel szemöldökét.

- Pontosan - bólogattam.

- Kivel szemben? – nézett rám kihívóan.

- Veled Choi Junhong - böktem a mellkasára.

- Miért? – faggatózott tovább.

- Azért mert ha én rád támadok nem igen engedlek el. Ugyanis lány vagyok így nekem szabad. Plusz ritka azon esetek száma, amikor győzedelmeskedek feletted. Viszont te nem teheted ezt meg.

- Értem - mosolygott. - Mást is fogunk csinálni? Vagy más kérdésed van édesem?

- Az a kérdésem, hogy mit szeretnél csinálni? Itt egy kamera, amivel olyan pillanatot örökíthetünk meg, amit csak szeretnénk. Mi az a pillanat, amire a legjobban vissza szeretnél tekinteni?

- Rád.

Komolyan nézett a szemembe. Tényleg ennyire szeretne? Ajj Zelo! Nem szabadna, hogy ennyire szeress… Túlságosan fájni fog neked ott bent. Ilyenkor mindig kettéhasad a szívem. Belegondolni is szörnyű, hogy vajon mit fog érezni, hogyha megtudja én már nem lehetek vele. Istenem kérlek, segíts…! Túl kicsi a lelki erőm!

- Neeem. Akkor csak itt kéne ülnünk, de abban semmi buli nincs - ráztam a fejem rosszallóan. - Szóval... valami jót kell kitalálni!

- De én akárhova megyek csak rád tudok gondolni. Az illatodat sem lehet videóval megörökíteni, a csókjaidat, és az öleléseidet sem.

- Zelo! Megint sírni fogok – biggyesztettem le ajkam.

- Nem szeretnél kisminkelni? Erre biztosan vicces lenne a visszaemlékezés...

- De, de, de! – estem extázisba. – Megcsinálom a sminkedet szerzünk parókát meg minden és eltáncolunk valami jó kis lánytáncot oké? – meresztettem rá reményekkel teli szemeim.

- Nem!

- Aigoo! Pedig az úgy lett volna az igazi - sóhajtottam. - Mindegy nekem az első ajánlat is igazán tetszik. Pedig amúgy azt hittem belemész, mert a Secret I Do I Do számát is olyan beleéléssel csináltad, meg a többit – kuncogtam.

- De az más volt... - mondta egyhangúan

- Azért remélem egyszer eljön azaz idő, amikor nem csak a több ezer rajongónak mersz táncolni - nyomtam egy puszit az arcára. - Ah, úgy döntöttem mohó leszek - mondtam majd megcsókoltam.
- Jól tetted, hogy így döntöttél - vigyorgott, majd úgy döntött ő is az lesz. Ezek után gyorsan szereztem sminkkellékeket. Zelot beültettem egy székbe majd elkezdtem dolgozni rajta. Az idő elteltével egyre szebb és szebb lett. Folyton olyanokat mondott, hogy „Azért ne ess túlzásba”, „Most mit csinálsz?” „Ugye azért nem úgy nézek ki, mint egy lány?” „Nem hiszem el, hogy ebbe belementem”. Én persze mindegyik ilyen megnyilvánulásán csak nevettem. Miközben festettem semmi esetre sem hagyhattam ki a cica szemeket és az élénkvörös rúzst. Igazán elbűvölő lett a végeredmény. Mikor Zelo meglátta magát a tükörben – amit persze megörökítettem a felvételen -, kinézetéhez híven egy lányos sikoly hagyta el ajkait. Győzködtem, hogy mutassuk meg a többieknek, de nem volt hajlandó kilépni a szobából és nekem is befogta a szám, hogy ne tudjak a többieknek szólni. Minden esetre a mai nap után azt is elmondhatom, hogy életemben megcsókoltam egy transzvesztitát, akit a barátomnak mondhatok.

Minirigó & Adrienn xX