Chapter Thirty-Nine [Last chapter]

*2 évvel később*

*Zelo POV*

A mai napon végleg befejeztem a katonai szolgálatomat és leszereltem. Nem mondok semmi titkot akkor, ha azt mondom, hogy életem legnehezebb időszakát itt töltöttem el. Amikor bevonultam azt kértem a többiektől, hogy ne keressenek addig, ameddig ki nem jövök, és ne is jöjjenek ki elém, ha kiengednek. Amikor viszont kiléptem az épület ajtaján és megláttam, hogy tényleg hallgattak rám egy kicsit csalódott voltam, nem hittem volna, hogy tényleg így fognak cselekedni, ahogyan kértem. Viszont egy részről meg is nyugodtam.

Ahogyan végig sétáltam az utcákon láttam, hogy olyan sok mindent megváltozott itt - ameddig én harcoltam az emberekkel és az érzéseimmel -, hogy az hihetetlen. Számos helyet meglátogattam ahová boldog és szomorú emlékek fűztek. Először a szökőkúthoz mentem. Ott kezdődött minden. Végig játszódtak a fejemben az elmúlt évek pillanatai, ahogyan Jiyeonnal futottunk kézen fogva, ahogyan Bom belelökött a vízbe...

Ha már Bomnál tartunk... Amióta meghalt hatalmas űr tátong a szívemben, olyan érzésem van, mintha az egyik felem elhunyt volna vele együtt. Úgy érzem, hogy az, amiért bevonultam nem ért semmit. Elvonta a figyelmemet róla, de rájöttem... én nem akartam akkor Ő nélküle tovább folytatni az életemet. Mai napig nagyon nehezen teszem... De pont, hogy miatta kell folytatnom, hogy fentről is büszke legyen rám.

Miután ezeket a helyeket megnéztem a lakásomra mentem, ahol még több közös emlékem van vele. Sóhajtottam egyet, majd elfordítottam a kulcsot a zárban, és beléptem az ajtón. Minden teljesen ugyanúgy volt, ahogyan hagytam. Poros volt szinte az egész lakás. Vajon a többiek jöttek ide két év alatt egyáltalán? Leültem a kanapéra, majd pár percig mozdulatlan maradtam, aztán pedig megláttam azt a bizonyos dobozt, amiben a közös képeink, videóink és dolgaink voltak elrejtve. Felálltam, majd letöröltem róla a port, majd felnyitottam. Az egyik képét a kezembe vettem.

- Rég láttalak drágám – simítottam végig Bom arcán, ami a fényképen olyan szépen ragyogott. - Oppának hiányoztál – csordult végig egy könnycsepp az arcomon. - Tudod milyen nehéz nélküled? Gyere vissza... Kérlek...

A doboz további tartalmát is a kezembe vettem az a bizonyos videó is a kezembe jött, amin olyan jól éreztük magunkat. Ahogyan végig néztem a szemeim kipirosodtak a könnyeimtől. Nem akarom elhinni, hogy nem lehet többé az életem része. Aztán jöttek azok, amiken együtt vagyunk, ahol öleljük, csókoljuk egymást. Itt aztán eltört a mécses, és a földre rogytam. Itt kellett volna maradnod velem... Nem szabadott volna elhagynod engem...

- Azt mondtad, hogy önszántadból nem fogsz elhagyni soha sem! Kétlem, hogy ez lett volna az, amit akartál! Nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy itt többé, hiába menekültem el, felesleges volt. Kérlek... Kim Bom! Szeretlek mindennél jobban! Tudom, hogy megígértem, hogy erős leszek, de nélküled olyan nehéz. A tudat, hogy nem érezhetem az ajkaidat az enyémeken többé, és hogy a kis törékeny tested soha többé nem simul az enyémhez, olyan fájdalmas. Bármit megadnék azért, hogy még egyszer utoljára láthassalak, és elmondhassam neked, hogy soha sem engednélek el, és hogy annyira szeretlek... - tartottam magam elé a képünket, majd végig ahhoz beszéltem. - Vissza kell, hogy térjek a fanjainkhoz, és a bandához, még visszatérek édesem – nyomtam egy puszit az arcára, majd visszahelyeztem a dobozba – Szeretlek.

Pár hónappal később

Bom visszatértem a fanokhoz. Vége lett egy sikeres turnénknak. Nagyon boldogok voltak, amikor először megláttak. Kérdezték, hogy jobban vagyok-e, hogy nem történt-e velem valami baj… Valójában velem nem történt semmi... A múltban ragadtam, és hozzád ragaszkodom. Miért mentél el ilyen hirtelen? Esélyem sem volt kiélvezni azokat a pillanatokat, amiket ki kellett volna. Tényleg mindennél jobban hiányzol. Szeretném, ha ezt el tudnám neked mondani. De sajnos nem lehet, mert ilyen gonosz világban élünk, ami ilyen galádul elragadott téged tőlem. Szerinted, ha arra kérném… visszaadna téged nekem? Mert én tényleg visszaakarlak kapni téged! Olyan nehéz nélküled, hogy azt szavakkal nem tudnám neked elmondani. Fogalmam sincs, hogy miért nem tudlak elengedni. Te voltál az első szerelmem, és azt a főszereplők sem tudják elengedni a sorozatokban. Nem sokára itt lesz a halálod évfordulója, én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e elmenni a temetőbe, hogy meglátogassalak. Erőt veszek majd magamon, hogy találkozni tudjak veled? Büszke leszel rám?

2017 Szeptember 17

A halálod évfordulója van, Jiyeon már korán reggel kiment hozzád a temetőbe, és persze Yongguk hyung is követte. Szépen lassan a többiek is elmentek és én voltam az egyetlen, aki otthon ült, és azon vacillált, hogy meglátogasson-e téged. Önző vagyok, tudom. Csak magamra gondoltam. Nem akarom, hogy előtörjenek belőlem még ennél is jobban az érzéseim. Félek attól, hogyha odamegyek, nem akarok tőled elválni... De tudod mit? Nem leszek gyáva, és gyenge. Muszáj találkoznunk, mert már nagyon rég volt az, hogy utoljára mutatkoztam előtted. Hiába vagyok kint hónapok óta, én a temető közelébe sem dugtam a fejemet. Ezért egy kicsit csalódott vagy, ugye? De most én a te szerelmed el fogok menni, és őszintén tudunk majd 'beszélgetni', vagyis csak én.

13:46

Nem rég jöttem ki a virágos boltból. Megvettem neked a kedvenc virágaidat, és most ülök majd be az autómba. Tudtad? Időközben meglett a jogosítványom. Szeretném neked megmutatni, hogy hogyan vezetek. Nem szeretnél velem eljönni egy körre? A többiek azt mondták, hogy rémesen csinálom, és én tőled szeretném hallani az ellenkezőjét. Szeretlek! Nem sokára ott leszek nálad.

14:31

Most sétálok hozzád. Nem rég beszéltem Jiyeonnal és azt mondta, hogy olyan későn indultam meg, hogy velük már nem fogok ott találkozni. Ennek egy részt örülök is, mert csak egyedül szeretnék lenni veled. Remélem nem haragszol emiatt.

Itt vagyok a sírodnál, a többiek nagyon szép csokrokat hoztak neked, de a legnagyobb igen valószínű, hogy apukádtól van. Az én pár szál virágocskám ezekhez képest őszintén semmi.

- Hiányoztál – simítottam végig a sírkövön. - Már a gondolataimban sokszor elhangzott az, hogy szörnyen nehéz nélküled... De most, hogy itt állok előtted jobb, hogy végre neked is el tudom mondani – mosolyogtam, majd a könnyeim ismét végig folytak az arcomon. - Jól vagy? Én egy kicsit sem vagyok jobban, mert a hiányod felemészt. A hadseregben néha azt kívántam bár meghalnék, mert akkor talán a túlvilágon is együtt lehetnénk. Ugye vársz rám addig, ameddig le nem jár az időm? Nem csalhatsz meg semmi szellem sráccal oké? Tudom, hogy te azt akarod, hogy megtaláljam itt lent a boldogságot, de mi van akkor ha én azt az érzést csak melletted tudtam megtapasztalni? Mit fogok akkor tenni Bom?

Felálltam, majd a mosolygó arcodat néztem a sírkövön. Apukád nagyon szép képet választott rólad. Gyönyörű voltál rajta… olyan, mint egy angyal. Az én angyalom, aki most már tényleg betöltötte a helyét, és fentről figyeli mindennapjainkat. Tudom, hogy csak azért vagyok most életben, mert te vigyáztál rám.

- Nem akarlak itt hagyni, sajnálom... - mosolyogtam. - Szánalmas vagyok ugye? Megígértem, hogy olyan leszek, mint régen, és nagyon nem vagyok olyan... a közelébe sem érek. De azért valamennyire büszke vagy rám? Továbbra is úgy táncikálok, énekelek, és mosolygok az emberekre, mintha minden rendben lenne, de belül pedig darabokra török. Szerinted találni fogok egy olyan lányt, aki betölti az űrt? Tudom, hogy ebben is segíteni fogsz, mert aranyból volt a szíved, és biztos vagyok benne, hogy egy nagyon jó lányt fogsz nekem keresni. Tudod ugye, hogy soha sem foglak elfelejteni? Hiába leszek együtt akárkivel, vagy akárkitől lesz gyerekem, én nem tudlak majd... sőt nem is akarlak elengedni. Te egy olyan személy voltál az életemben, akit én tiszta szívemből szerettem életemben először, és ezt a helyet tőled nem tudja már elvenni senki. Ez örökké a tiéd Kim Bom. - időközben az órámra pillantottam, majd megláttam, hogy már elszaladt 20 perc. - Sajnálom, de el kell most mennem... Hamarosan visszatérek. Nagyon szeretlek. Légy jó – integettem, majd elmentem.

Hónapokkal később

Képzeld el Bom nem fáj már annyira a visszaemlékezés. Boldog emlék vagy, de még mindig nem akarom, hogy a múltam legyél. Tudom, hogy a jelenem és a jövőm már nem lehetsz és ez a tudat tényleg széthasítja a szívemet. Most a próbateremben próbáljuk az új koreográfiát nagyon ötletes lett, tényleg. Büszke lennél ránk, mert egyre jobban haladunk a csúcsra törés felé. Képzeld el Yongguk hyungnak barátnője van, és a Jihyun páros már lassan azt is tervezi, hogy összeköltöznek. Mindenki szeretné, ha tovább lépnék, holott tudom jól, hogy ők is mindennap rád gondolnak, de nekem ez sokkal nehezebb. Te voltál az egyetlen ember, akit őszintén szerelemből tudtam szeretni. Megismertetted velem ezt a csodálatos és egyben borzasztó érzést, és ezt tényleg köszönöm neked.

Az utcán szoktam nézni a lányokat, de egyáltalán nincs olyan közöttük, aki annyira megfogna már első látásra. Féltem neked ezt mindig is bevallani, de nekem már az elejétől fogva tetszettél, de olyan kemény voltál velem, hogy azt hittem utálsz. Mindig olyan elutasító voltál, de persze hyunggal nem!

Pár nappal később

A próbáról tartottam hazafelé, amikor megláttam egy hosszú barna hajú lányt, de az arcát nem láttam ezért egy kicsit közelebb merészkedtem hozzá. Olyan hasonló volt az ábrázata a tiédhez, hogy muszáj voltam utána menni, sajnálom. Valami oknál fogva azt sugallta az agyam, hogy őt most ne engedd elmenni... szóval követtem. Korom sötét volt, és az utcákon nem volt már annyi ember, mint amennyi a többi napszakban szokott lenni. Mikor már a lány majdnem eltűnt elkezdtem rohanni, majd mikor utolértem megragadtam a kezét, és magam felé fordítottam.

- B-B-Bom? - dadogtam. Teljesen úgy nézett ki, mint ahogy te.

- Elnézést, de te ki vagy? - nézett rám félelemmel teli szemekkel. Ráijesztettem szegényre.

- Sajnálom... - mosolyogtam –, nem akartalak megijeszteni. Azt hiszem összekevertelek valakivel...

- Semmi baj – mondta kedvesen.

- Nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre... - bámultam a földet, majd mire felnéztem a lány arcán is mosoly rajzolódott. 

Amikor ezt a lányt megláttam tudtam, hogy számomra is van még boldogság. Ugyan olyan volt, mint te. A mosolya ugyan olyan kellemesen érintette meg a szívemet, mint a tiéd. A meglepett arca megnyugtató látvány volt a szemeimnek. Tudtam, hogy ő az, akit nekem kerestél. Köszönöm Kim Bom, utoljára kiejtem a számon, szeretlek.

The end.

Hát... eljött ez a pillanat is mélyen tisztelt olvasóink... Igazából nem is nagyon tudom, mit mondhatnék, és ami most jön valószínűleg valami sablonszerű szöveg lesz, ami minden blog végén ott van, de azért olvassátok el :$ Nagyon szépen köszönjük, hogy velünk töltöttétek ezt a bő 10 hónapot és figyelemmel követtétek szerény kis sorainkat, amiben a szívünk-lelkünk beleadtunk :) Igaz néha voltak bökkenők egy csepp szünetekkel, de ezek ellenére mindig megpróbáltuk a legtöbbet kihozni magunkból! Számomra és Adrienn számára rengeteg csodás pillanatot hozott ez a blog és ha úgy vesszük ennek a fanfiction-nek hála jött helyre a kapcsolatunk :3 Reméljük, hogy nektek is sok-sok szép pillanatot okoztunk a kis irományunkkal, és ha nem is örökre, de egy kis időre a szívetekben maradunk! ^^ Örülnénk tőletek egy kis összegzésnek arról, hogy úgy egészében mit gondoltok a történettel kapcsolatban és milyen érzéseket váltott ki belőletek! :) Még egyszer nagyon hálásak vagyunk, hogy olvastátok a történetet, hogy vártatok az új részre, és hogy ránk szántátok az időtöket!

Apropó! Adriennel készülünk egy új fanfictionnel, ami rengeteg meglepetést tartogat, de bővebb információt majd később ;) A történet címe: Revenge Of The Past, főszerepben: Byun Baekhyun, Krystal Jung, Kim MyungSoo, Jessica Jung, Im YoonAh. Kérlek várjatok ránk türelemmel! :3

Adrienn & Minirigó xX

Chapter Thirty-Eight

*Zelo POV*

Már egy ideje gondolkodom azon, hogy hogyan is folytassam tovább a jelenlegi életemet.  Amióta megtudtam, hogy Bom halálos beteg az óta gondolkodom ezen a dolgon. Rengetegszer átgondoltam és kérdeztem meg magamtól, hogy biztos vagyok-e a döntésemben, és most döntöttem. A végül arra jutottam, hogy letöltöm a két éves katonai szolgáltatásomat. A többieknek még erről a tervemről egy szót sem szóltam, de ma azt hiszem eljött az ideje annak, hogy nekik is elmondjam eme „csodálatos” hírt. A vezérigazgatóval már beszéltem és azt mondta, hogy pár nap és nyilvánosságra hozzák ezt az egészet. Egyébként nem úgy megyek be, mint ez szórakoztató ipari katona, hanem mint rendes. Én nem azért szeretnék ott lenni, hogy twitterezzek hanem, mert harcolni szeretnék a hazámért.

Azóta sem mertem megnézni a kazetta tartalmát, amit adott Bom. Féltem, hogy megváltoztatom emiatt a döntésemet, vagy esetleg csak padlóra küldeném magamat ismét. Nem akartam megint olyan gyenge lenni. Erősnek kellett lennem azért, hogy hű lehessek a tervemhez, de úgy éreztem, hogy talán itt lenne az ideje, hogy megnézzem. Betettem a lejátszóba és elindítottam.

- Szia Junhong… - intett szomorú mosollyal az arcán - Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem… Talán ott, hogy sajnálom. Én nem akartam, hogy ez történjen… Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Tudom mit érzel most. Nekem sem volt könnyű, amikor elvesztettem anyát, de túléltem. Nehezen, de túltettem magam rajta. Igaz nekem annyi időm volt amennyit csak akartam, de neked ez nincs meg… Muszáj, hogy tartsd magad és, ne omolj össze. Nem szeretném, hogy igaz legyen rád az 1004. Zelo rengeteg ember számít rád. A B.A.P, a Babyk, a családod, Jiyeon, még az apám is, de legfőképp én! Most talán úgy érzed, hogy minden veszve van, amit eddig felépítettél, de ez nem igaz! Erős vagy! Szeretném, ha továbbra is az a Choi Junhong lennél, akibe én beleszerettem és semmi pénzért nem váltam volna meg tőle – mondta miközben lassan elkezdtek potyogni a könnyei. - Ki kell tartanod már csak magad miatt is! Kérlek, éld tovább az életed és úgy gondolj rám, mint egy szép első szerelemre, ami véget ért és túl kell tenned magad rajta. Szeretném, ha találnál magadnak egy barátnőt, akit szeretsz és… - itt elcsuklott a hangja annyira sírt. Miután összeszedte magát letörölgette könnyeit majd felkuncogott. – Istenem… pedig nem akartam sírni. Ha én sírok, hogy érjem el, hogy te se csináld? Áh Bom! Szégyelld magad! Bárcsak ott lehetnék melletted és átölelhetnélek… Szeretlek Junhong. Mindennél jobban! Pont ezért nem szeretném, hogy teljes depresszióba ess. Ha jön egy lány, aki aranyos és szép – mosolygott újra, de a könnyei még mindig hullottak kissé. - Természetesen nem szebb nálam – kuncogott fel -, akkor ne utasítsd el. Legyél vele gyengéd és kedves! Szóval nehogy meg merd tenni, hogy miattam utasítasz el egy lányt! Azt akarom, hogy boldog legyél, még ha nem is az én oldalamon, de boldog. Meg aztán nehogy az én eltávozásom miatt halasszatok el egy B.A.P comeback-et! Dolgozz keményen és legyél továbbra is az én Zelo Oppám! Az én boldog és felhőtlen életű Zelo bébim! Szeretlek Choi Junhong! – mutatott szívet kezeivel majd egy puszi küldés után megszakadt a kép.

Miközben ezt a videót végignéztem a könnyeimnek szabad utat engedtem.  Egyszerre voltam szomorú és boldog, de inkább az előbbi. Nagyon jó volt így utoljára a bevonulásom előtt látni a csoda szép arcát, ami annyira fog hiányozni, hogy az hihetetlen. De ahogyan ő kérte erős maradok. A BABY-k  miatt muszáj, hiszen nem okozhatok nekik csalódást azzal, hogy például abba hagyom a karrierem. Lehet, hogy ezzel a döntésemmel ezt megteszem, de mégis én vagyok a fontosabb. Erősebbé kell válnom érzelmileg. Plusz nyilván nem állhatok eléjük úgy, hogy szomorú vagyok. Nekik és Bomnak sem okozhatok csalódást.

Már felkészültem erre a dologra teljesen, és már csak egy utolsó simítás maradt. Méghozzá az, hogy megszabaduljak a hajkoronámtól.  Erre a feladatra fel szeretném kérni Jiyeont. De először is el kell jutnom hozzájuk, és elköszönnöm tőlük. 

Nem sokkal később már Jiyeonékhoz tartottam. Mielőtt elindultam felhívtam és megkértem, hogy hívja oda a fiúkat. Igen, mostanában miután letudtuk a fellépéseinket a szüleimhez menekültem, és nem kerestem a többiek társaságát. Úgy éreztem, hogy ehhez a döntéshez tiszta elme kell, és jól tettem.

A lift nyitódása kizökkentett a gondolkodásomból. Beléptem az ajtaján, majd megnyomtam a 6. emelet gombját, és bezáródott előttem. Kíváncsi leszek, hogy mit fognak az elhatározásomra reagálni. Nem számítok, hú de pozitívra, mert gyakorlatilag engem is elveszítenek, csak nem örökre...

Jiyeonék lakásának ajtójában álltam majd egy hatalmasat sóhajtottam és megnyomtam a csengőt. Ide is rengeteg emlék fűz... Akárhova megyek csak a halott barátnőmet látom. Kinyílt az ajtó. Jiyeon egy nagyon halvány mosollyal és egy öleléssel üdvözölt.

- Gyere be - indult be a szobájába.

- A többiek még nincsenek itt? - néztem körül, majd bementem én is.

- Nincsenek, de nemsokára itt lesznek - mondta, majd beült a tv elé, és elkezdte nézni. Nem sokkal ezután követtem őt én is.

Körülbelül húsz perc múlva megjelentek a csapattagok. A bejelentésemre fel kellett készülnöm. Az elején féltem, hogy nem merem majd így elmondani, de a végén erőt vettem magamon. Igazságtalannak érezném, ha csak úgy hirtelen eltűnnék bejelentés nélkül. Nem is tudnám megtenni...

- Miért hívtatok ide minket ilyen hirtelen? - kérdezte Yongguk hyung.

- Mert van egy bejelenteni valóm, amit nem lehet már halogatni tovább - mondtam.

- Ennyire sietős dolgod van? - döntötte oldalra a fejét Himchan.

- Igen. Jövő héten bevonulok a katonaságba - mondtam.

Mindenkin látszott a ledöbbentség. Volt, akinek hirtelen patak kezdett folyni az arcán, néhányuknak csak falfehérré változott az arca, vagy tátott szájjal meredt rám. Olyan aranyosak voltak ilyen elszontyolodott fejjel, azt hiszem, hogy kivívtam ezt a reakciót magamnak ezzel a hirtelen bejelentésemmel.

- Az nem lehet! - állt fel rögtön Daehyun.

- Sajnálom hyung, de ez már végleges. Pár napon belül nyilvánosság elé fog kerülni a döntésem.

Gondoltam erre is. Tudtam, hogy vagyok olyan gyenge, hogy a többiek talán le tudtak volna beszélni. Pont ezért mentem először a vezetőséghez. Nem régiben említettem, hogy egyáltalán nem gyengülhetek meg. Eléggé instabil érzelmeim voltak eddig is, ideje megerősödnöm. Mire visszatérek, sokkal férfiasabb leszek!

- Te teljesen megőrültél?! - kezdett el ordítozni. Idegesen a hajába túrt és fel-alá kezdett járkálni.

- Nem. Tudjátok mennyit rágódtam ezen?! Amióta meghalt... Folyamatosan ezen kattog az agyam és hiszem, hogy most ez a legjobb megoldás. Tudsz jobbat? Biztosan nem! Szóval kérlek ne is próbálj lebeszélni erről. Ez már halálosan komoly!

- Bang Yongguk! Mit ülsz ott? Hát szólj már hozzá! Te vagy a leader és hagyod, hogy ezt tegye? Magával, velünk, a bandával, a rajongókkal, Bommal? - mondandója végére hangja egyre halkabb lett, az utolsó szavakat már alig hallottam. Könnyei elkezdtek lefolyni arcáról. Jiyeon felállt majd átölelte.

- Mégis mi a francot tehetnék?! Az egy dolog, hogy én vagyok a leader, de mi jogom van beleszólni az életetekbe?! Semmi! Ráadásul ezen MINDANNYIUNKNAK túl kell majd esnie! Akkor, ha te fogsz bevonulni ugyan ezt végig játsszuk? 'Mi lesz a rajongókkal?! Velünk?! Veled?! Jiyeonnal?' Nem! Ez egy természetes dolog kis országunkban. Fogadjuk el és tartsuk tiszteletben a társunk döntését! - látszott rajta, hogy próbált erős maradni, míg ezeket a mondatokat végig mondja, de az ő arcán is könnyek kezdtek folyni.

- De... Mi egyszerre is meg tudjuk ezt tenni, mikor már muszáj, lenne - kapcsolódott be Youngjae is.

- Úgy gondolom, hogy a rajongók sokkal csalódottabbak lennének, ha az egész csapat egyszerre felszívódik, mint hogy csak páran vagy csak egy tag - fűzte hozzá Jiyeon, mire Himchan helyeslően bólogatott.

- Szerinted Bom ezt akarná?! - bukott ki teljesen Daehyun. - Szerinted ezt?! Nem meg mondta, hogy éld azt a kibaszott életed ugyan úgy?! Miért?! Miért jobb neked egyedül megküzdened vele?! Miért nem hagyod, hogy itt legyünk neked?! Bom nem lesz boldog - csóválta fejét, lerázta magáról Jiyeon karjait majd megfogta és elviharzott a lakásból.

- Tudom, hogy Bom nem ezt akarná, de biztosan megértené a döntésemet - fordultam abba az irányba amerre ő elviharzott. - Esetleg akad más, aki le akar beszélni?

- Figyelj Zelo... Ne törődj azzal amit Daehyun mondott, csak elvesztette a fejét, biztosan nem gondolta komolyan - jött oda hozzám Jiyeon, majd a vállamra tette a kezét, és rám mosolygott.

- Mégis miért venném magamra?! - küldtem felé én is egy mosolyt. - Hiányozni fogtok.

- Nekem sem tetszik. Túl fiatal vagy, ebbe még nem gondoltál bele? Hogy fogod ezt bírni 20 éves fejjel? Nem lehetsz ilyen felelőtlen. És a családod? Velük mi lesz? - jött közelebb Youngjae.

- Hyung, nem hiszel bennem? Szerintem meg tudom csinálni, ráadásul nincs is ezen miért vitatkozni! Úgyis bevonulok, szóval nem fogok ezzel tovább foglalkozni... A családom támogat ebben, mert nem akarnak úgy látni engem, mint egy lelki roncsot... - sóhajtottam. - Jiyeon lehetne egy utolsó kérésem?

- Természetesen - mondta.

- Levágnád a hajam? - kérdeztem. Erre csak könnyek jöttek ki a szemeiből, de szavak a száján egyáltalán nem. Végül beleegyezett. Miután ezzel készen voltunk elmentem. Mondtam nekik, hogy üzenjenek Daehyunnak, hogy sajnálom, de tényleg el kell mennem, hozzátettem még azt is, hogy nem akarok a bevonulásomból nagy felhajtást csinálni, szóval ha nem akarnak nem kell eljönniük. Miután elhagytam Jiyeonék lakását egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. 'Végre túl vagyunk ezen is' - gondoltam. Nem ment olyan könnyen, mint hittem, de nehéz sem volt. Tudtam, hogy nem akarják majd elfogadni... Viszont nem tehettem mást. Amikor leértem a lakásból és beültem az autóba, rögtön a hajamat kezdtem el nézni a visszapillantó tükörben. A könnyeim majdnem elkezdtek lefolyni az arcomon. Istenem nekem nagyon szörnyen áll az ilyen rövid haj... Ennek biztos nem örülne Bom. Amikor Jiyeonnie vágta a hajamat nem voltak bennem olyan fenséges érzések... Tudtam, hogy Bom nagyon imádta a hajamat. Biztosan csalódott lett volna, ha ezt ő is látja a két szemével. Mindig, amikor újabb helyekről tüntette el hajkoronámat egy kicsit összeszorult a szívem. Sohasem gondoltam, hogy én ezen a dolgon ilyen fiatalon fogok túlesni. Igaza van Youngjae hyungnak. Lehet, hogy tényleg nem fogom bírni, de hű maradok a döntésemhez. Teljes mértékben igaza volt Yongguknak is, sőt Jiyeonnak is. A rajongóink biztosan jobban elviselik így, mintha tényleg az egész banda eltűnne majdnem két évre. Viszont minden tagnak túl kell esnie ezen. Végig gondoltam ezt, tényleg! Ezerszer átgondoltam, és a végén mindig ez a döntés formázódott meg a fejemben. Még mindig úgy gondolom, hogy számomra most ez a legjobb döntés.

Elindítottam az autót, majd hazafurikáztam. Beléptem a szobám ajtaján, leültem az ágyamra, majd a tekintetem az asztalra vittem ahol a közös képem csücsült Bommal. A kezembe vettem, és ismét könnyek lepték el az arcomat.

- Úgy lenne, ahogy Daehyun hyung mondta? Utálni fogod ezt a döntésemet, és boldogtalan leszel? Vagy büszke leszel rám, hogy saját magamtól hoztam meg ezt? Tudom, hogy az lennél. Mert végül is én ugyan úgy folytatom az életemet nélküled, pont, ahogyan azt te kérted, csak éppen más vizekre evezek. Miután visszajöttem ugyan úgy a rajongókért fogok élni, mint eddig, de úgy érzem, hogy most nem tudnék rájuk őszintén mosolyogni, vagy éppenséggel velük beszélgetni.  Nem akarok nekik csalódást okozni, hiszen a világon ők nekem már a legfontosabbak. Eddig te voltál, de miután elmentél ez már nem így van. Nem kötődhetek egy halott emberhez. Akármennyire is szeretlek, mert szeretlek még szüntelenül... nem köthetem magamat az emlékedhez. Tudod ugye? - simítottam végig az arcán. - Gyáva vagyok. Biztosan sejted, hogy ezt miért mondom... Lassan jön a bevonulásom napja, és tőled félek elköszönni. Több mint valószínű, hogy nem is fogom megtenni. - mosolyogtam, majd megfogtam a képet, és a többi közös emlékünket és egy dobozba raktam, amit végül elraktam a szekrényem sarkába. 

Eljött a nap, amikor beléptem az 5 hetes kiképzésemre. Amikor felkeltem egy kicsit csalódott voltam, amiért ilyen hamar eljött ez a nap, de egyben örültem is. Mióta bejelentettem a többieknek, azóta nem is mertem a szemük elé kerülni. Elsiettem fürdeni, majd miután ezzel kész voltam magamra öltöttem az egyenruhát, ami végig ott pihent a szekrényem polcán amióta megvettem. A hajam rémes, de ebben rohadt jól nézek ki!

Az autóba ültem, ami kint várt a házunk előtt. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat. De most tényleg komollyá válik a dolog, ez már tényleg élesben megy. Minden egyes csapattag ott állt, a családom, a többiek családja, némelyik iskolás barátom is. Némelyik biztató mosolyt küldött felém, de volt olyan, aki megvető pillantásokat is. Végül is én ezt is teljesen megértettem jogos volt. Elköszöntem tőlük majd könnyekkel a szememben besétáltam az ajtón, utoljára hátranéztem, majd bezárult mögöttem, s tudtam, hogy az életemben egy új szakasz kezdődik.

Nehéz elhinni - épp annyira, mint amennyire leírni -, de ez volt az utolsó előtti rész :( Ez után már csak egy résszel fogunk szolgálni nektek kedves olvasók T___T Ezt most azért írom le, hogy ne érjen titeket hirtelen a vég... Köszönjük, hogy eddig velünk voltatok és még egy kis ideig velünk lesztek! :)

Adrienn & Minirigó xX