Chapter Thirty-Five

*Bom POV*

Épp ésszel lehetetlen volt számomra felfogni, hogy Jiyeon és Daehyun ilyen könnyen itt hagytak engem. Egy halálosan beteg embert hagytak itt egyedül miközben ők Jeju szigetén romantikáznak! Oké… talán egy picit túlzok, mert nem vagyok egyedül, de akkor is! Mégis miért nem tudtak elvinni engem is? Mikor Jiyeon is tisztában van vele, hogy akármikor lejárhat a homokórám és szerettem volna egyszer Jejun pihenni? Na jó igazából nem, de ez akkor is szíven ütött. De legalább Zelo és Oppa itt van nekem. Plusz bosszúból igazán jó szórakozás volt befoglalni édes kis barátnőm szobáját és tönkretenni azt Dongwoo idegszálaival együtt. Néha Zelo bébi is látta rajtam, hogy elég szomorú vagyok, amiért boldogságom egy fontos kulcsa elhagyott és próbált felvidítani, de hát mit tehetnénk ha Jiyeon nélkül semmi sem ugyan az? Meg hát mondtam neki, hogy táncolja el a Crash-t vagy a Stop It-et, de nem akarta, mert, hogy az túl zavarba ejtő. A lány táncokról meg már hallani sem akart. Pedig olyankor olyan aranyos! Úgy látszik muszáj, vagyok én is beérni a fan videókkal… Yongguk Oppa se repes néha a látványomtól viszont nála az a különbség, hogy tudja nem csak Jiyeon hiánya az én problémám, hanem a betegségem is… Oppa egyre jobban odafigyel rám és mindig hozza nekem a sok gyümölcsöt, zöldséget, gyümölcslevet, egészséges ételeket és persze a koktél paradicsomot. Utóbbit persze Zelo mindig el szeretné venni, de Gukkie olyankor rászól. Szegény Junhong persze nem érti, miért nem jut neki legalább egy szem és miért hoz nekem ennyi egészséges cuccot, amiről mindig ellenőrzi, hogy megettem-e és ha nem lenyomja a torkomon… Sajnálom szegényt. Lehet szakítanom kéne vele? Na jó, nem lehetek olyan, mint a drámákban a főhősnő, hogy ha halálos beteg rögtön szakít a szerelmével, hogy megkímélje őt, de aztán úgyis összejönnek mielőtt meghal… Nem kell a fölösleges dráma az amúgy is drámai életembe. De tényleg el kéne neki mondanom ugyanis egyre rosszabbul vagyok. Az orvos azt mondta nem ártana ha befeküdnék a kórházba, de persze én azonnal rávágtam, hogy nem. Szeretnék minden egyes pillanatot kihasználni és szabadon tölteni, mert ott úgyis be lennék zárva és minden féle zsinór rám lenne kötve. Az pedig nem élet és utolsó napjaimban én élni akarok. Méghozzá Zeloval az oldalamon. Így is elég nagy veszteség kettőnknek, amikor koncertezni mennek japánba vagy akárhová a világ területén… Olyankor mindig nagyon hiányzik nekem. De nem csak ő hanem az egész B.A.P. Mára olyan szinten az életem részei lettek, hogy az hihetetlen és nem bírok ki napokat a hülyeségeik nélkül. Szeretem, mikor elmegyek hozzájuk és azt látom, hogy Channie a semmiért hozza a tökéletes formát és igazgatja a haját a tükörben, meg dicséri magát, hogy milyen jól néz ki és ilyen vadmacskás mozdulatokat tesz majd mikor észreveszi, hogy figyelem zavarában ide-oda kapkodja a fejét és szégyenlősen int. Daehyun a konyhában épp a sajttortáján végzi az utolsó simításokat majd képeket készít róla. Volt már olyan is, hogy Jiyeon kezébe tette a kész ”alkotást” és lefényképezte őket majd egy feliratot szerkesztett rá, hogy „Életem értelmei”. A kép mai napig kint van a szobája falán… Vagy Jongup, ahogy épp valami eszméletlen mozdulatot fejleszt ki és boldogan mutatja a többieknek. Sokszor ő az, aki rögtön észre vesz és óriási vigyorral üdvözöl, habár ő a legtöbbször mosolyog. Aztán Youngjae, aki minden történetét a legapróbb részletig elmeséli, hogy biztosan megértsük azt vagy mikor leüt miközben nevet. Ezek a kis apróságok biztosan hiányozni fognak a másik világban, ha egyáltalán létezik… És persze Oppa, aki mindig itt volt nekem akármi is történt. Ő tényleg mindig meghallgatott és én is mindig meghallgattam őt. Igaz eléggé szokatlanul indult a kapcsolatunk, de lehet pont ezért lett ilyen összetartó és bensőséges. Végül Zelo, aki minden helyzetben szeret és kitart mellettem. Azok az apróságok, amikkel nap, mint nap elhalmoz. Miatta rengeteget bővült a panda készletem és persze az apró mozdulatok. Az ölelései, a csókjai már csak maga az érintése is ismeretlen helyekre repít. Csak ránézek és megnyugszom. Nem érdekel semmi csak ő. Rengetegszer történt már meg, hogy elmerültem a látványban és csak néztem. Egy időben ettől mindig zavarban volt, de utána ő is elkezdte ezt velem csinálni. Na ekkor meg én voltam zavarban, de aztán megszoktam és most már totál normális nekünk ha csak bámuljuk egymást. Viszont mikor a többiek előtt van ez, akkor ők eléggé furcsán néznek ránk, de nem foglalkozunk velük. Sose hittem volna, hogy tényleg létezhet az, hogy valaki nem telik be a másik látványával, pedig tessék itt van rá az élő példa. Én és Choi Junhong, a barátom. Vajon képes lesz nélkülem folytatni az életét? Muszáj lesz neki. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy meg kell tennie. Ő egy idol. Rengeteg ember számít rá… nincs lehetősége összeomlani. ZeBomot – végre elneveztem a Zelotól kapott pandát. Tudom nem valami kreatív… -, óvatosan letettem majd felálltam a többi plüss oltalmazó karjaiból és kimentem a nappaliba, hogy megkeressem apát. Épp Hyorimmal nevetgéltek. Oh igen… apa nem hiába kérdezte meg tőlem, hogy bánnám-e ha lenne barátnője. Ez a Hyorim az a szerencsés nő, aki apám barátnőjének mondhatja magát. Nem kedvelem, persze ezt ők nem tudják. Azt hiszik, hogy én örülök ennek és támogatom, de ez cseppet sem így van. Aranyos nő meg kedves, de mégsem anya… Mindenki próbált róla meggyőzni, hogy ő nem szeretné anyát helyettesíteni és, hogy gondoljak rá úgy, mint egy barátnőre, de nem megy… Félek ráhagyni apát. Jól gondját fogja viselni ha majd én már nem tudom? Vagy egyszerűen megunja, hogy apa maga alatt lesz a hiányom miatt és elhagyja? Amivel persze még jobban összetöri a szívét…

- Apa – suttogtam mire mind a ketten felém kapták a tekintetük.
- Igen mackó? – kérdezte miközben felállt és közelebb jött hozzám.

- Ide tudnád adni a kameránkat? Szeretnék Zelonak videót készíteni – magyaráztam meg mivel tudtam, hogy kíváncsi lesz rá miért kell nekem életemben először a kamera…

- Persze – mosolygott. – Hogyhogy ilyen hirtelen eszedbe jutott? Eddig nem mondtad, hogy lenne ilyen ötleted – csodálkozott.

- Nem szeretném ha összeomlana, hogyha már nem leszek és másra úgyse fog hallgatni… Talán majd én megtudom győzni, hogy nem dőlt össze a világ és folytassa az életét.

- Ez nagyon aranyos ötlet – mosolygott kedvesen Hyorim. Igen képzeld tudom…

- Reméltem, hogy az lesz. Nem szeretném, hogyha elfelejtené a hangom vagy ilyesmi azt meg pláne nem, hogy miatta a B.A.P megrekedjen. De főleg azt akarom ezzel, hogy ő a halálom után is az a Choi Junhong maradjon, akit szeretek.

Idő közben apa elment megkeresni a kamerát én pedig egyedül maradtam Hyorimmal. Mikor ketten maradtunk mindig olyan feszült lett a légkör vagy nem is tudom. Eléggé feszengve éreztem magam mellette. Mintha nem lehetnék önmagam… Féltem, hogy nem felelek meg neki. Talán ő is így érzi magát ha a közelemben van?

- Tudod mi lenne még jó? – kérdezte én pedig kérdő tekintettel néztem rá. Vajon milyen ötlete lehet? Nem vesztek semmit ha meghallgatom. Megpaskolta maga mellett a kanapét jelezve, hogy üljek oda. Oké – sóhajtottam. Kapcsolatépítés első fázis. Hajrá! – Vidd el a kamerát hozzájuk és csinálja vele is közös videót meg képeket. Az örök emlék lesz számára – mosolygott.

- Ez tényleg nagyon jó ötlet – mosolyogtam én is. – Köszönöm szépen – hajtottam le kicsit a fejem.

- Igazán nincs mit. Neked szívesen segítek – simogatta meg kicsit a vállam. Még egy picit beszélgettünk erről majd megjelent apa is. Egy puszi kíséretében átvettem a videó kamerát és el is tűntem a szobámban. A kamerához volt állvány is így szépen felállítottam az ágyammal szemben. Gondoltam rá, hogy kicsípem magam és a legjobb formámban, csodaszépen ülök kamera elé, de inkább elvetettem ezt az ötletet. Zelo mindig emlegeti, hogy természetes mivoltomban, a pandás kezeslábasomban vagyok a leggyönyörűbb. Mikor megkérdezem miért, mindig csak annyit felel „Mert az teljesen leírja az én szerelmem igazi személyiségét”. Szóval nem, hogy kifestettem magam hanem még azt a kevés szempillaspirált és mi egyebet is leszedtem magamról, ami eddig fent volt. A ruha maradt ugyanis az említett pandás kezeslábas volt rajtam… Helyet foglaltam az ágyamon és kezembe vettem hűséges társamat ZeBomot. Egy óriási levegő vétel után belekezdtem a mondandómba…

Aranyosan kifizettem a taxis bácsit majd a B.A.P dorm ajtaja felé igyekeztem. Most már rendes ruhában és a kamerával a kezemben. Remélem Zelo benne lesz, hogy videókat gyártsunk és képeket! Kell valami, amit majd nézegethet mikor én nem leszek. Becsengettem és vártam az ajtónyitásra. Youngjae nyitott nekem ajtót. Egy nagy öleléssel üdvözöltük is egymást.

- Hát te? Nem tudtam róla, hogy jössz – elmélkedett.

- Csak hirtelen ötlet volt. Csinálunk képet? – kérdeztem a kamerára mutatva, mikor már a házban voltam és levettem a cipőm.

- Persze – vigyorgott majd átkaroltuk egymást és lőttünk egy képet. Na jó nem egyet… Miközben nézegettük őket és nevetgéltünk megjelent a színen Himchan és Jongup is.

- Ti meg mit csináltok itt nagy boldogságban? – dugta közénk fejét Jongup.

- Csak képeket – fordult felé Youngjae.

- Én is akarok!

- Gyere ide – invitáltam kezemmel.

- Nem! Először be kell állítanom a hajam meg ilyenek – hadarta majd menekülni próbált, de Jongup elkapta.

- Ne csináld már így is elég menő vagy – veregette vállba majd mind a hárman próbáltunk beleférni a képbe. Rengeteg hibás kép sikerült. Valaki mindig kilógott… Szóval letettük az asztalra és beállítottuk az időzítőt, így egy tökéletes képet tudtunk megcsinálni. Idő közben Yongguk Oppa is feltűnt a színen szóval vele is kellett kép. Mindenkivel csináltam külön-külön meg közösen is. Rengeteg variációt kipróbáltunk. Ezt majd újra el kell ismételni ha itt lesz Jiyeon meg Daehyun is. Sajnálhatják, hogy elmentek. Ráadásul nélkülem! Cöh… A nagy hangzavar és nevetgélések ellenére se jelent meg Zelo a színen.

- Zelo hova lett? – kezdtem keresni tekintetemmel.

- Zuhanyozik – mondta Jae mire bólintottam egyet amolyan ”megértettem” mozdulatként. Felálltam majd a kamerával együtt bementem a szobájába. Most felveszem, ahogy a szokásos rutinjában kijön a fürdőszobából egy törölközővel a derekán viszont most a meglepett arca is párosulni fog mellé. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyán és türelmesen vártam a csodára. Mikor végre kinyílt az ajtó és belépett rajta az én husikám eléggé meglepett fejet vágott. Próbálta magát takargatni, de hamar rájött, hogy erre bizony nincs megfelelő eszköz a közelében azon az egy törölközőn kívül, ami a férfiasságát takarja.

- Miért van nálad kamera? - makogta, majd visszament a fürdőbe.

- Azért, hogy képeket csináljak és videókat – kuncogtam.

- Nem lehetne ezt akkor, amikor van rajtam ruha? – akadékoskodott. Hát nem édes?

- Most miért? Ez így olyan aranyos és vicces. Szóval gyere ki a fürdőszobából - nevettem még mindig.

- Addig ameddig le nem rakod a kamerát, nem megyek ki! - hajolt ki majd kinyújtotta a nyelvét.

- Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez - nyújtottam ki én is a nyelvem.

- Nem! - mondta majd gyorsan magára csukta az ajtót és hallottam, ahogy kattan a zár. Azért is én nyerek!

- Zelo most sírni fogok! Ha tényleg szeretsz, akkor kijössz - kezdtem el szipogni.

- Ha tényleg szeretsz, lerakod a kamerát és hagyod, hogy felöltözzek... - vágott vissza.

- Hé ezt én mondtam hamarabb! - durciztam.

- Mindketten tudunk így játszani! – kezdett fenyegetőzni.

- Most miért nem akarod, hogy megörökítsem a csodás felsőtested? - szomorkodtam.

- Te talán szeretnéd ha meztelenül videóználak le?

- Törölközőben vagy! Törölközőben levideózhatnál!

- De az alatt nincs semmi... Szóval majdnem meztelen vagyok.

Úgy döntöttem, hogy kicsit megtréfálom így az ágyra raktam a kamerát, de nem kapcsoltam ki.

- Jó letettem a kamerát. Kijöhetsz... – hazudtam, miközben majdnem elnevettem magam.

- Biztos? - nyitotta ki az ajtót majd kidugta a fejét.

- Igen. Látod letettem - húztam ki a fürdőből.

- Akkor gyorsan felöltözök és csinálhatjuk a videókat meg minden egyebet - mosolygott.

- Rendben - húztam magamhoz majd ajkaim ajkaira tapasztottam viszont túlzott szórakozottságom miatt elnevettem magam. Nem muszáj neki megtudnia ezt a kis apróságot csak ha visszanézi a videót. Akkor meg már úgyse tud mit tenni ellene. Plusz túlságosan szeret ahhoz, hogy haragudjon meg amúgy is kitakarom… Pár perccel később egy felöltözött Zeloval néztem szemben. A kamera természetesen újra a kezemben volt.

- Készen vagyok, most már akármikor videóra vehetsz édesem – tárta szét karját.

- Milyen jó, hogy ezt is felvettem - ujjongtam.

- Mondtam már, hogy nagyon szeretlek? - jött közel hozzám, majd magához húzott.

- Igen, de ettől függetlenül imádom hallani - öleltem át majd úgy tartottam a kamerát, hogy nagyjából benne legyünk. - Én is szeretlek - álltam lábujjhegyre majd egy apró puszit nyomtam az arcára.

- Miért az arcomra kapok csak? - biggyesztette le az ajkát, majd gyengéden megcsókolt.

- Túl mohó vagy - ütögettem meg gyengéden puha arcát.

- Most mond azt, hogy te nem ezt akartad valójában - kacsintott.

- Az már más kérdés - legyintettem majd elindultam az ágy felé őt pedig magammal húztam és leültettem. A kamerát az állványra helyeztem majd helyet foglaltam az ölében. - És most mond el, hogy miért szeretsz - babráltam szőke tincseivel.

- Azért mert olyan ellenállhatatlanul cuki vagy, szép, csinos, kedves, megbízható. Bár van pár negatív tulajdonságod, is mint például az, hogy néha kicsit logikátlan vagy, és még az, hogy más fiúkat ölelgetsz feszt. De én ezeket is imádom benned, mondjuk talán az utóbbit egy ici-picit - illusztrálta kezeivel - nem szívlelem. De tudod drágám én úgy szeretlek ahogy vagy - nyomott egy puszit az arcomra.

- Hát nem édes? - kérdeztem a kamerától miközben két kezem közé fogtam arcát. - Egyébként az ölelgetős részre kitérve az csak azért van, mert így tökéletesen ki tudom fejezni a szeretetem és mivel Gukkiet és a többieket nem csókolhatom meg... muszáj sokat ölelgetnem őket - magyaráztam.

- Ha megcsókolnád őket, akkor valószínűleg már nem élnének - nézett rám összeszűkített szemekkel. - Egyébként maga drága kisasszony? Mit is szeret bennem? - mosolygott.

- Dehogynem. Mert tudod, hogy túlságosan szeretem őket és fájna ha nem lennének.

Mondtam mire ő csak megforgatta a szemét majd nézett. Tudtam, hogy arra vár, hogy elmondjam mit szeretek benne, de igazából mindent. Hosszú lenne felsorolni. De majd ha visszanézi a videót nem lesz elég a "mindent" jelző...

- Légy szíves válaszolj, vagy szomorú leszek!

- Nem szeretem ha szomorú vagy. Aranyos vagy, kedves, vicces, ellenállhatatlan, túl jóképű… Szeretem ahogy mosolyogsz, nevetsz, ahogy azt mondod szeretlek, mikor megcsókolsz, átölelsz vagy csak hozzámérsz. Mikor összekulcsolod a kezünket és úgy sétálunk. Szeretem ha boldog vagy és mikor látom, hogy jól érzed magad a srácokkal. Azt is imádom mikor a békés pofidat nézhetem, ahogy alszol. Igen azt is szoktam, nem csak neked lehet – nyújtottam ki rá a nyelvem. – Szeretem, ahogy a Babykkel bánsz és imádom nézni, ahogy színpadon vagy és a legjobbat hozod ki magadból. Szeretném ha mindig ilyen lennél, akármi történik – néztem mélyen a szemébe annak reményében, hogy eljut a tudatáig és eszébe jut, hogyha itt az ideje.

- Addig ameddig itt leszel velem ilyen tudok maradni. Ne hagyj el soha! Ígérd meg!

- Nem Zelo! Ez rossz hozzáállás! Akkor is ilyennek kell lenned ha én már nem leszek veled! És hidd el saját akaratomból sohasem foglak elhagyni. Ezt megígérhetem, de mást nem - mondtam és éreztem, hogy könnyeim próbálnak utat törni maguknak.

- Nekem ez is elég, mert tudom, hogy nem akarsz elhagyni - mosolygott. - Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Nem akarok olyan életet élni ahol te nem vagy.

Oké eddig bírtam, a könnyeim lassan, de előtörtek. Miért kell ilyeneket mondania, mikor én egy boldog videót akartam? Erősen magamhoz húztam oly’ imádott testét majd arcom nyakába fúrtam.

- Annyira szeretlek – motyogtam.

- Nem akartalak megsiratni kincsem, bocsáss meg - ölelt magához.

- Ne kérj bocsánatot - törölgettem szemeim. - Csak olyan aranyosakat mondasz és nem bírom megállni - nevettem fel kicsit. - Ugye megígéred, hogy mindig erős maradsz? Ugye? - fogtam kezeit enyéim közé.

- Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy így legyen. Megígérem.

- Akkor jó, de tényleg mindent – néztem rá fenyegetően, sőt még az ujjam is feltartottam. - Most pedig... mivel egy vidám videót akarok... - mondtam lassan majd a végén elkezdtem csikizni a gyengepontjainál. Ilyenkor mindig olyan aranyos, ahogy összerezzen és próbál megakadályozni, de nem megy neki.

- Tudod, hogy visszanyal a fagyi, ugye? - mondta, majd megfordította a felállást. Most én kapálóztam és nevettem, de úgy, hogy egy hang nem jött ki a torkomon.

- Jó, feladom, elég! Elég! - könyörögtem kegyelemért.

- Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy kínozzalak - mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

- És ez nekem nagyon jó érzés és nagy előny – vigyorogtam büszkén.

- Előny? – húzta fel szemöldökét.

- Pontosan - bólogattam.

- Kivel szemben? – nézett rám kihívóan.

- Veled Choi Junhong - böktem a mellkasára.

- Miért? – faggatózott tovább.

- Azért mert ha én rád támadok nem igen engedlek el. Ugyanis lány vagyok így nekem szabad. Plusz ritka azon esetek száma, amikor győzedelmeskedek feletted. Viszont te nem teheted ezt meg.

- Értem - mosolygott. - Mást is fogunk csinálni? Vagy más kérdésed van édesem?

- Az a kérdésem, hogy mit szeretnél csinálni? Itt egy kamera, amivel olyan pillanatot örökíthetünk meg, amit csak szeretnénk. Mi az a pillanat, amire a legjobban vissza szeretnél tekinteni?

- Rád.

Komolyan nézett a szemembe. Tényleg ennyire szeretne? Ajj Zelo! Nem szabadna, hogy ennyire szeress… Túlságosan fájni fog neked ott bent. Ilyenkor mindig kettéhasad a szívem. Belegondolni is szörnyű, hogy vajon mit fog érezni, hogyha megtudja én már nem lehetek vele. Istenem kérlek, segíts…! Túl kicsi a lelki erőm!

- Neeem. Akkor csak itt kéne ülnünk, de abban semmi buli nincs - ráztam a fejem rosszallóan. - Szóval... valami jót kell kitalálni!

- De én akárhova megyek csak rád tudok gondolni. Az illatodat sem lehet videóval megörökíteni, a csókjaidat, és az öleléseidet sem.

- Zelo! Megint sírni fogok – biggyesztettem le ajkam.

- Nem szeretnél kisminkelni? Erre biztosan vicces lenne a visszaemlékezés...

- De, de, de! – estem extázisba. – Megcsinálom a sminkedet szerzünk parókát meg minden és eltáncolunk valami jó kis lánytáncot oké? – meresztettem rá reményekkel teli szemeim.

- Nem!

- Aigoo! Pedig az úgy lett volna az igazi - sóhajtottam. - Mindegy nekem az első ajánlat is igazán tetszik. Pedig amúgy azt hittem belemész, mert a Secret I Do I Do számát is olyan beleéléssel csináltad, meg a többit – kuncogtam.

- De az más volt... - mondta egyhangúan

- Azért remélem egyszer eljön azaz idő, amikor nem csak a több ezer rajongónak mersz táncolni - nyomtam egy puszit az arcára. - Ah, úgy döntöttem mohó leszek - mondtam majd megcsókoltam.
- Jól tetted, hogy így döntöttél - vigyorgott, majd úgy döntött ő is az lesz. Ezek után gyorsan szereztem sminkkellékeket. Zelot beültettem egy székbe majd elkezdtem dolgozni rajta. Az idő elteltével egyre szebb és szebb lett. Folyton olyanokat mondott, hogy „Azért ne ess túlzásba”, „Most mit csinálsz?” „Ugye azért nem úgy nézek ki, mint egy lány?” „Nem hiszem el, hogy ebbe belementem”. Én persze mindegyik ilyen megnyilvánulásán csak nevettem. Miközben festettem semmi esetre sem hagyhattam ki a cica szemeket és az élénkvörös rúzst. Igazán elbűvölő lett a végeredmény. Mikor Zelo meglátta magát a tükörben – amit persze megörökítettem a felvételen -, kinézetéhez híven egy lányos sikoly hagyta el ajkait. Győzködtem, hogy mutassuk meg a többieknek, de nem volt hajlandó kilépni a szobából és nekem is befogta a szám, hogy ne tudjak a többieknek szólni. Minden esetre a mai nap után azt is elmondhatom, hogy életemben megcsókoltam egy transzvesztitát, akit a barátomnak mondhatok.

Minirigó & Adrienn xX

Chapter Thirty-Four

*2 héttel később*

*Jiyeon POV*

Az elmúlt hetek alatt nem történt semmi említésre méltó, csak annyi, hogy Dongwoo aggasztóan rám szállt amiért Daehyun csak még jobban pikkel rá. Akárhányszor kettesben akartunk lenni, Dongwoo beült a szobámba, és addig nem ment ki ameddig Daehyun haza nem ment.

Már összeszedtem a dolgaimat a nyaralásra, mert időközben Daehyun elintézte az utazást is, meg a szállást. Az utolsó pár ruhadarabot pakoltam be, amikor Dongwoo bedugta a fejét az ajtón.

- Bejöhetek? - mosolygott.

- Miért ne jöhetnél? Csak nyugodtan - mondtam, miközben leültünk a kanapéra, majd szokásosan a közös Spongyabob részünket néztük meg együtt.

- Akkor ma itt hagysz engem? - nézett rám szomorúan.

- Legalább tudsz egy kicsit a tanulásra koncentrálni.

- De én így is tudok rá figyelni! Tiszta jól haladok, a vizsgáim is jók lettek. Szóval nem is értem, hogy miről beszélsz - nézett rám csalódottan.

- Ügyes vagy, de ettől függetlenül okosodnod kell - simogattam meg a fejét. Mire hirtelen elmosolyodott.

- Egyébként mikor indultok?

- Hát ebéd után.

- Te nem igen fogsz ebédelni... - nevetett.

- Mi az, hogy nem?

- Noona elment dolgozni... Hyung ugyanúgy, szóval nem igazán látom ebben a lehetőséget.

- Te nem akarsz nekem kaját csinálni?

- Hát ha úgy gondolod csinálhatok.

- Köszönöm Dongwoo - öleltem meg.

- És mit szeretnél enni? - döntötte oldalra a fejét.

- Spagettit! - mondtam mire ő pedig felállt mellőlem.

- Szólok ha kész - mondta, majd eltűnt.

Miután ő így kiszáguldott én kikészítettem a göncöket, amiket magamra akarok húzni. Utána pedig összeszedtem a fehérneműmet, majd bevonultam a fürdőszobába, és lezuhanyoztam. Miután ezzel kész voltam, kibaktattam a szobámba, majd felvettem a ruhákat, amiket az ágyamra raktam, utána megint a fürdőben kötöttem ki ahol megmostam az arcomat, és a fogamat.

- Jiyeonnie! - hallottam meg Dongwoo hangját, s mintha rakéta lennék úgy repültem ki a konyhába, és ültem le az asztalhoz. - Látom éhes vagy, tessék - rakta le elém a tál ételt.

- Köszönöm szépen - mondtam, majd hozzá is láttam.

- Na milyen?

- Dongwoo spagettija a legjobb - mutattam a kezemmel a tetszésemet.

- Akkor együnk - ült le elém, majd miután megettük már Daehyun hívott is, hogy nem sokára itt lesz. A szobámba mentem és a bőröndömet a kezembe kaptam. Felvettem a cipőmet, majd Daehyun pont akkor nyitott be az ajtón.

- Szia - mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam a szájára. - Na most megyünk, szia Dongwoo! - ordítottam be, majd kimentünk az ajtón, elkezdtem húzni a bőröndömet, majd összekulcsoltuk kezeinket, és beálltunk a lift elé. Daehyun, megnyomta a gombot. Kicsit furcsálltam, hogy eddig még egyáltalán nem szólt hozzám.

- Miért nem szólalsz meg? Haragszol rám? - fordultam felé.

- Egyáltalán nem csak kiélvezem a csendet, ugyanis mikor velem vagy sosincs csend. Észrevetted már? - fordult felém. - Mindig van itt valaki, aki beszél...

- Igen tudom... - sóhajtottam. - De beszélgessünk!

- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdezte. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mégis miféle témáról kellene társalognunk. Amióta együtt vagyunk mindenféle irányzatról megosztottuk egymással a véleményünket. Ezzel a kérdésével megfogott. Némán álltunk ott egy helyben majd mikor kinyílt előttünk a lift ajtaja beléptünk rajta.

- Hát például beszélhetnénk a szállásunkról. Olyan szépen elintézted a hátam mögött, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan néz ki. Elmondanád?

- Megégettem a nyelvem - biggyesztette le ajkát. - Fáj - szontyolodott el még jobban.

- Ezzel én mit csinálhatnék? Egyébként sajnállak - simogattam meg az arcát. Remek terelés... Nem akarja elmondani nekem, hogy mégis milyen helyre visz?! Felháborító...

- Nem akarsz rá gyógy puszit adni? - nézett rám kiskutya szemekkel közben pedig kiöltötte nyelvét.

- Biztos ez az amit szeretnél?

- Már miért ne akarnám? - nevette el magát.

- Hát... - kezdtem volna bele a mondandómba, viszont vas bödön ismét kitárta előttünk kapuit - jé... indulhatunk - vigyorogtam, majd elkezdtem magam után húzni.

- Mi lesz a gyógy puszimmal? - kérdezte felháborodottan.

- Megfogod kapni nyugodj meg - kacsintottam.

Ezután megint egy kis némaság következett. Odasétáltunk a kocsihoz, beraktuk a cuccokat, majd elindultunk a reptér felé. Igazán érdekes folyamat lesz amit véghez viszünk ott.

Körülbelül húsz perc kocsi túra után már a reptér parkolójában szedtük ki a bőröndjeinket a csomagtartóból. Daehyunnak mindkét keze tele volt. Nem is igazán értettem, hogy miért hoz még egy bazinagy utazó táskát is amellett. Mindketten felvettük az álcánkat, majd bemerészkedtünk az emberek közé. A Jejura induló járatokhoz indultunk. Még egy kicsivel több, mint félóra volt az indulásig. Nem akartunk olyan hamar felszállni, de nem is baj, hogy nem tettük meg, mert Dae elrohant wcre ami körülbelül öt és tíz perc közötti időtartamon belül történt. Ezután viszont felszálltunk.

Az, hogy meddig ülhettünk a fedélzeten arról fogalmam sincs, mert mire felkeltem már Jejun voltunk. Onnan ismét összeszedtük a sátorfánkat, majd ismét járgányba ültünk, és a szállásunkhoz furikáztunk.

Amikor benyitottam az ajtón hinni sem akartam a szememnek. Az amit láttam csodálatos volt. Tökéletes kilátás volt a tengerre. Nagyon tetszett. Minden egyes részletét imádtam már az első pillanattól kezdve.

- Daehyun - öleltem meg - csodálatos szobát választottál! Imááááádom!

- Látod? Tudom én mi kell az egyetlenemnek - puszilta meg fejem búbját.

- Szeretlek - mosolyogtam. - Na és most mihez kezdjünk? - próbáltam rögtön más utakra evezni.

- Amit csak szeretnél. Miattad jöttünk ide. Ez a nyaralás 110%-ban a te kívánságaid szerint fog zajlani.

- Te akartál annyira nyaralni, jönni - forgattam meg a szemeimet.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy csak miattam jöttél el? - tátotta el a száját. - Hogy rád kényszerítettem?

- Nem, nem tetted ezt. Plusz nyilván miattad jöttem, és nem Zelo miatt...

- Magad miatt kellett volna jönnöd!

- Most nem mindegy, hogy miattad vagy magam miatt jövök? Téged jobban szeretlek, mint saját magamat! Szóval kérlek, hagyjuk már a veszekedést, és menjünk, mondjuk a partra, hisz olyan hívogató innen az ablakból. De... Előbb pakoljunk le!

- Rendben akkor lepakolunk és kimegyünk a partra - vigyorgott majd elkezdte pakolászni a cuccait.

Megint elvesztettünk körülbelül tíz percet, de legalább szépen szétdobáltuk a cuccainkat. Egy szemétdomb irigyelte volna azt, ami a mi csodálatos kis helyiségünkben volt. Viszont felöltözve még továbbra sem voltunk. Mindketten elvonultunk és felvettük magunkra a fürdőruhát. Pár perc múlva visszabattyogtam a szobánkba, már Daehyun ott állt a fürdőgatyájában én pedig melléléptem.

- Na, hogy festek? - vigyorogtam.

- ... - bámult elég feltűnően. - ... Nem lehetne... - nyelt egy nagyot. -, hogy ez lekerüljön rólad?

- Természetesen nem! - kuncogtam. - Indulhatunk a partra?

- D-de miért? - mondta óriásian csalódott arccal. Szerintem most egy világ dőlt össze benne. - Csak egy kis mozdulat lenne - nyúlt fürdőruhám kapcsához, hogy kikapcsolja, de kezemmel gyorsan megállítottam.

- Ne huncutkodj Daehyun! Ha azt mondom, hogy nem akkor nem!

- Aigoo! Hozzád aztán tényleg türelem kell - csóválta a fejét majd magához rántott és ajkait az enyémhez tapasztotta - Menjünk - vigyorgott.

Kint remek idő volt, sütött a nap, és néha kellemes szellő is fújt. Nem mondanám azt, hogy kevesen voltak rajtunk kívül. Sok pár gyerekes család volt ott, meg egy pár velünk egykorú pár.

- Na, akkor indulás a vízbe! - húztam magam után. - Egyébként már nagyon régóta el szerettem volna jönni Jejura, szóval köszönöm, hogy neked köszönhetően itt lehetek - öleltem meg.

- Ez csak természetes. Azért vagyok, hogy mindent, érted? MINDENT megadjak neked, amit csak szeretnél!

- Kár, hogy én nem tudok ennyi mindent adni neked - szomorodtam el. - De minden tőlem telhetőt meg teszek. Szóval, akármit szeretnél tőlem mond, és megteszem!

Őszintén reménykedtem, hogy nem az lesz az első, hogy rávágja, hogy engem.

- Hát... Inkább most nem mondanám ki, hogy mire gondolok szóval csak szeress - húzott a lehetségesnél is közelebb magához.

- Szeretlek én - mosolyogtam - ha tudnád mennyire.

- Hidd el tudom, mert legalább annyira szerethetsz, mint én téged.

- Nem szeretném megzavarni a romantikátokat, de el tudnátok menni esetleg egy kicsit arrébb? - szólt oda nekünk egy fiú.

- Ez most komoly? Hát ezt nem hiszem el... - nézett rá Daehyun eléggé furán. Látszott rajta, hogy semmi logikát nem lát a helyzetben, mint ahogyan én sem...

- Ez igen is komoly! Látjátok mekkora helyet foglaltok be itt ti ketten? Ez egyenesen felháborító! - tette a csípőjére a kezét.

- Na jól van, ne idegesítsen! - mondta Daehyun.

- Ti vagytok azok, akik idegesítik a többi embert! - lett mérges.

- Na húzzál a jó édes tehenedbe! - próbálta volna beoltani a gyereket az én drága barátom, de nem igazán nem sikerült neki, ahogy láttam.

- Hát... - szólalt volna meg azonban, egy lány - vélhetően a barátnője - megfogta a kezét, majd elnézést kért, és elhúzta onnan.

- Látod? Megoldódott a helyzet... Hálát adhatsz az égnek, hogy nem ismer téged - nevettem.

- Milyen hálát? Mi az, hogy nem ismernek ENGEM? Ez felháborító nem pedig hálát érdemlő! - pufogott.

- Szeretnél benne lenni úgy a hírekben, hogy 'az idol, aki letehenezi az embereket, akik hozzászólnak'? Szerintem nem... - ráztam meg a fejem.

- Ha ismert volna feltehetőleg nem kell így beszélnem vele és amúgy is nem őt teheneztem le, csak megkértem hogy menjen a tehenébe - magyarázott nagy beleélésekkel

- Istenem, úgy szeretem, hogy minden helyzetből ki tudod magad győztesként húzni - csaptam két kezem az arcára. - Egyébként most egy fiú nem ismert fel, ez neked akkora baj?

- Bennem mit nem lehet szeretni? És igen nekem ez óriási probléma! Tudod miután egy lépést nem tehetsz, hogy valaki ne ismerne meg azok után ez igen is nagy trauma...

- Például én azt nem szeretem benned, hogy féltékeny vagy a BÁCSIKÁMRA! Amúgy meg örülj már annak, hogy itt egy kicsit pihenhetsz.

- Én nem vagyok rá féltékeny csak nem akarom, hogy elválasszon minket mert láthatólag ezt tervezi! Örülök én, de akkor is, ha már nem ismer fel legalább ne kötne belém. Tuskó! Tuskó teljes mértékben.

- Most nyilvánvalóan nem mondasz igazat drágám. Tudod mire kezdek rájönni?

- Miben nem mondok én igazat? - vonta fel a szemöldökét meglepetten. - Mire?

- Te alapjáraton féltékeny vagy mindenkire, aki hozzám szól, nem? Arra, hogy tök fölöslegesen jöttünk ki ide, mert csak beálltunk a vízbe és beszélgetünk... Ráadásul az én lábam mindjárt szétázik... - bigyesztettem le az ajkaimat.

- Nem! Ott van Bom, Zelo, Yongguk, a B.A.P többi tagja a szüleid rájuk se vagyok féltékeny, sőt még Bom apjára se! Akkor ne csak álljunk - mondta majd felkapott, amit én egy sikítással jutalmaztam és a vízbe dobott.

- Ezért még meglakolsz - ugrottam rá a hátára, majd ennek hatására, ő arccal belepuffant a vízbe. - Hahaha, te velem nem szórakozhatsz! - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Szerinted - mondta majd a karomnál fogva berántott a vízbe.

- Nem győzhetsz le - nyomtam be a víz alá a fejét, de pár pillanat után rögtön elengedtem. - Ez talán túl gonosz volt? Áh, nem hinném.

- Fhúúú Park Jiyeon most meghalsz! - mondta majd ő is a víz alá nyomta a fejem és nem engedte fel.

Ezen bevallom egy kicsit meglepődtem... Ezért ökölbe szorítottam a kezemet, majd a biztos pont felé haladva, odaütöttem, mire ő rögtön elengedett.

- Te vagy az egyetlen, aki most meg fog halni. Megtanulod egy életre, hogy a barátnőddel ne szórakozz, mert úgy tökön üt, hogy elrepülsz... - mosolyogtam.

- T-te... - makogott. - Most rengeteg gyerekünket nyírtad ki! - mondta és világfájdalmas arccal a vízbe dőlt.

- Ha meggyilkolod azt, aki megszülné azt a sok gyereket, akkor nem sokat érsz vele - nevettem.

 - Előbb utóbb úgyis felengedtelek volna. Plusz téged újra tudtalak volna éleszteni, de ők nekik már végleg befellegzett!

- Egyébként honnan veszed te azt, hogy nekünk lesz gyerekünk? - döntöttem oldalra a fejem.

- Hát, hogyha a nemi élet terén így haladunk plusz ilyeneket csinálsz nem igazán hiszem... - sóhajtott lemondóan.

- Ha élnénk szexuális életet, akkor sem tartanám valószínűnek...

- De hát... én nem tudok gyerek nélkül élni...

- Biztos?

- BIZTOS!

- Figyelj Daehyun... ez még a jövő zenéje, de ha ez az amit szeretnél, én megadom neked. Mint ahogyan nem régiben mondtam, megteszek tőlem minden telhetőt, hogy neked örömöt okozzak.

- Tudom és ezért is szeretlek - vont karjaiba miközben ajkait finoman az enyémre helyezte és a víz alá dőlt velem együtt, de ajkait továbbra is szorosan az enyéimen tartotta.

Egy ideig élveztük a pillanatot, de sajnos levegőhiány miatt hamar fel kellett buknunk a víz alól. Aztán még valamennyi időt elhülyéskedtünk, de mivel megéheztünk közösen eldöntöttük, hogy elmegyünk valahova enni. Visszamentünk a szállásunkra és mindketten átöltöztünk. A kezembe kaptam a telefonomat, és vártam a még mindig készülődő barátomra. Szüntelenül várakoztam... Aztán egyszer csak megcsörrent a készülékem. A képernyőjére pillantottam, majd láttam, hogy Dongwoo az. Már akkor tudtam, hogy most Daehyun fog türelmetlenkedni.

- Szia Dongwoo - szóltam bele a telefonba.

- Szia Jiyeonnie. Mesélj nekem egy kicsit! Milyen az első nap? Hiányzom ugye? Mert nekem te szörnyen! Ezért siess haza jó? - bombázott el a kérdéseivel és a problémáival.

- Hát eddig csak leugrottunk a strandra. Gyönyörű a szállásunk, jobb nem is lehetne. Jól érzem magamat és örülök, hogy végre egy kis időt tölthetek az én kis drágámmal anélkül, hogy mások megzavarnának minket. Egyébként természetesen hiányzol! Miért ne hiányoznál? Teljesen bele vagyok betegedve abba, hogy nem lehetek veled! - mondtam, persze azért annyira nem gondoltam komolyan egyébként. Persze, hogy vele is akarok lenni, meg igaz az is, hogy nem rég jött vissza, de amikor nem a többiekkel vagyok, akkor minden időmet vele töltöm. - De legalább megint lesz időd tanulni!

- Mindig ezt mondod... - sóhajtott. - Pedig tudod jól, hogy kevés tanulással is nagyon jó eredményeket érek el.

- Tudom, hogy jó aggyal rendelkezel, de ettől függetlenül muszáj egy kicsit odafigyelned. Nem szeretném ha nem érnéd el a céljaidat az életben - mosolyogtam.

- Ha most itt lennél, megölelgetnélek. Kétségkívül te vagy a legjobb unokahúg, akit csak kaphattam - lehetett hallani a hangján, hogy valószínűleg most bevágta a tipikus mosolyát.

- Köszönöm - hatódtam meg. - Ez ugyan úgy rád is igaz Dongwoo. Egyébként otthon mi történik?

- Hát fogalmam sincs, hogy miért, de a ZeBom páros folyamatosan a te szobádban tanyázik, és elvárják, hogy főzzek nekik. Aztán a legjobb, amikor az egész banda áttelepszik a mi házunkba - sóhajtott. - Miért vannak itt, ha te nem vagy itthon? - fakadt ki. - Betörnek csak úgy az éjszaka közepén! Miért tudják a kódot?

- Nem tudja mindenki... Csak Bom - nevettem. - Nem tehetek róla, hogy átjárkálnak... De... Várjunk csak... Mi a francért vannak ezek a szobámban?! - lepődtem meg. - Ki engedte be oda őket? Bezártam az ajtót!

- Amikor elmentem fürdeni bejöttek a szobámba és elvitték a kulcsot, és bementek... Azóta sem tudtam visszalopni - nevetett.

- Szerinted ez vicces?!

- Egy kicsit.

- Na, lassan leteszem a telefont, mert Daehyun már türelmetlenkedik itt előttem. Szia Dongwoo, nem sokára találkozunk! Szeretlek!

- Én is téged - mondta, majd leraktam a telefont.

- Te most megcsaltál? - rángott a szeme.

- Nem mondanám megcsalásnak... Csak egy sima telefonhívás volt - mosolyogtam.

- De egy fiúval... - nézett rám összeszűkített szemekkel. Olyan fenyegetően.

- Dongwoo nem hiszem, hogy riválisnak számítana... - forgattam meg a szemeimet.

- Már miért ne? A történelemben is rengeteg vérfertőzésre van példa. Vegyük azt mikor egyesek kinyírták az apjukat majd elvette a saját anyját és szült neki gyereket. Amúgy akkor most azok a gyerekei is meg a féltestvérei is? Vagy, hogy megy ez? - kalandoztak el gondolatai teljesen más vizekre.

- Fogalmam sincs, mivel ezen még nem gondolkodtam. Viszont megnyugtathatlak... nem akarok szexuális kapcsolatot létesíteni a nagybátyámmal - tettem a kezemet a vállára. Ez amolyan tipikus sorozatbeli cselekmény, mondjuk nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez most ideillett-e.

- Jó az mellékes, jelen pillanatban jobban érdekel ez a féltestvér-gyerek dolog.

- Nézz utána... Ahelyett, hogy mennénk enni inkább kutakodj ezután!

Meglepő volt, hiszen általában mindig felháborodik, hogyha Dongwooról van szó, de az, hogy most nem érdekelte az már egy kicsit megnyugvást hozott az életembe. Az első pillanat, amikor Jung Daehyun nem borult ki (annyira) Jang Dongwootól!

- De éhes is vagyok...

- Sajnállak drágám, amiért ilyen problémákkal kell küszködnöd - simogattam meg az arcát.

- Tudom... Én is magamat - sóhajtott

- Nos melyiket szeretnéd hamarabb megoldani? Mert én szívesen itt hagylak gondolkodni, és elmegyek kajálni egyedül is - vigyorogtam.

- Nem szeretek egyedül enni....

- Akkor ezt eldöntöttük. Hová is megyünk?

- Ágyba? Vagy azt talán éves után kéne, hogy egy kis lepedő akrobatikával ledolgozzuk a felszedett kilókat? - kérdezte perverz mosollyal.

- Jól van... - sóhajtottam,. - De egyébként én arra gondoltam, hogy hely szerint hová megyünk?

- Komolyan jól van?!

- Már miért ne lenne? Nem tartod úgy, hogy ennek itt van más lassan az ideje?

- Most ez valami kész átverés? - hitetlenkedett.

- Nem - mondtam unottan. - Miért nem hiszel nekem?

- Nem csak olyan, hogy hirtelen belementél...

- Bár lehet, hogy meg kellene gondolnom magam... - hagyta el a számat egy enyhe sóhaj.

Igazából nem szerettem volna ezt az eszmecserét tovább folytatni ugyanis a gyomrom korgása lassan hangosabbnak ígérkezett, mint a beszédünk... De mivel ő fennakadt ilyen dolgokon ezért nem jutottunk el csak az ajtóig, és ott megálltunk.

- Dehogyis! Hogy juthat ilyen az eszedbe?

- Nem tudom, de légy szíves menjünk már enni, az isten szerelmére! - fakadtam ki.

- Jó menjünk. Siessünk, nehogy meggondold magad!

És végre... tényleg elindultunk! Összekulcsoltuk a kezünket, majd a lifthez léptünk, és várakoztunk arra, hogy ide érjen. Őszintén megvallva még soha sem volt ilyen hosszú idejű utazásom a vasdobozban. Olyan érzésem volt, mintha évekig ott álltunk volna Daehyunnal egy helyben.

A hotel étterme meglehetősen hangulatos volt. Minden asztalon a terítékhez passzoló virág volt, és ez nagyon-nagyon tetszett!

Odavezettek minket egy szabad asztalhoz, majd elhelyezkedtünk. A kezünkbe nyomták az étlapot, és elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mit is együnk.

- Drágám... te mit fogsz enni? - bújtam ki a lap mögül.

- Kaját - vigyorgott

- Kérlek, adj egyértelműbe választ, ha már nézegeted azt a hülye étlapot! Rengeteg az olyan kaja, amit szívesen megennék, de nincs nekik elég hely - biggyesztettem le az ajkam. - Nem tudok választani!

- Oké akkor mondj kettőt és majd én kiválasztom közülük a megfelelőt vagy sorold fel mindet - ajánlotta fel ezt a csodálatos lehetőséget.

- Jó... nem fogok felsorolni semmit! Spagettit eszek és kész - jelentettem ki.

- Most miért vagy ideges? - kérdezte közben pedig gyengéden kézfejemre helyezte az övét és cirógatni kezdte.

- Mert megkérdeztem szépen, te pedig idiótán válaszolsz...

- De hát... Most ha nem tudom én se, hogy mit eszek... Mindegy majd kikérem a specialitást...

- Akkor rendeljünk - mosolyogtam. - Egyébként akkor meg azt kellene mondanod, hogy nem tudod, nem pedig azt, hogy 'kaját' - forgattam meg a szemeimet.

Kijött hozzánk egy pincér, majd megrendeltük a kaját, és vártunk a csodára. Ami jelen esetben eléggé sokára fog eljönni, de ez természetesen nem számít mindaddig ameddig Daehyunnal lehetek.

- Sajnálom, máskor nem fordul elő... Tudod, hogy szeretlek?

- Én is szeretlek téged - mosolyogtam.

- Háhá - nevetett önelégülten.
Erre én csak megint elmosolyodtam. Körülbelül húsz percen belül már előttünk volt az étel, amit mindeddig vártunk. Miközben elfogyasztottuk jókat nevetgéltünk és cseverésztünk. Tényleg imádok vele lenni, olyan szórakoztató, bár egy kicsit szomorú, hogy sokszor nem tudunk együtt lenni a turnék és az ilyesmik miatt. De amikor együtt vagyunk állandóan nekem szenteli az összes figyelmét, nagyon szeretem. Miután itt végeztünk fellifteztünk lezuhanyoztunk, majd lefeküdtünk aludni, igen aludtunk, nem mást csináltunk. Daehyun egy kicsit ki is borult, hogy őszinte legyek, de legalább egymás karjaiban lehettünk.

Adrienn & Minirigó xX

Chapter Thirty-Three

*Daehyun POV*

Miután Yongguk hyung úgy elragadta tőlem az én édes Jiyeonom az egész légkör teljesen más lett. Még a farmról is eljöttünk, mert Yongguk úgy érezte nem bír tovább ott maradni és Bomnak is lett valami baja… Azóta is teljesen melankolikus hangulatban van és a társaság nagy részét is befolyásolja az ő csodálatos jókedve. Már a rajongók is kezdenek aggódni, hogy mégis miért ilyen az ő oppájuk. Csak ültem a nappaliban lévő kanapén és azon gondolkodtam, hogy vajon mi volt az a sürgős dolog, amiért elvitte tőlem az én egyetlen és hőn szeretett Jiyeonom és amitől most ilyen letört a hangulata. De nem csak neki hanem szinte mind a három személynek, aki akkor ott volt abban a szobában. Viszont csak az a különbség köztük, hogy Bomot megvigasztalja Zelo, Jiyeont én, de Yongguknak ki marad? Tudom én, hogy ott vannak a srácok, de most még Himchant is ellökte magától. És ezért is ki beszél a fejével? Hát Jiyeon… Egész biztos valami nagyon nagy baj történt. De rajtuk kívül senki sem tudja és valószínűleg egy ideig nem is fogjuk tudni… Akkor ott a farmon erősen hezitáltam rajta, hogy vajon utánuk menjek-e vagy inkább hagyjam rájuk a dolgot így csak azt lehetett belőlem látni, hogy egyszer felállok és megindulok az ajtó felé, de meggondolom magam így visszafordulok és újra elfoglalom a helyem. Már akkor se lehettem 100%-osan együtt mágnessel. Miért van az, hogy szinte sose tudok nyugodtan lenni vele? Talán el kéne rabolnom egy távoli szigetre ahol csak mi ketten lennénk és senki, az ég világon senki sem zavarna… Olyanok lennénk, mint Ádám és Éva a paradicsomban! Csak aztán nehogy letépjük az almát. Igen az oltári nagy ballépés lenne… Gondolat menetemből JongUp ugrasztott ki amint szó szerint ráugrott a kanapéra.

- Min gondolkozol ilyen erősen hyung? – tolta képét az enyémbe mire jobb tenyeremmel szépen elnyomtam a kellő távolságba.

- Szerinted elra… Szerinted megoldható lenne, hogy CSAK Jiyeon és én elmenjünk valahová? KETTESBEN? – emeltem ki a fontosabb szavakat.

- Természetesen – mosolygott. – Nem.

- D-de… Már miért nem?! – háborodtam fel.

- Gondolj csak bele… Manapság hova ment a kis barátnőd ahol nem volt ott Bom? – kérdezte. Igaza van. Harapó fogóval se lehetne őket szétválasztani. Hozzánk is mindig csak úgy jött ha ott volt Bom is és randizni is csak dupla randira mentünk… Valaminek történnie kellett. Biztosan történt valami. Lehet mégis csak el kell rabolnom.

- Igazad van. Pedig annyira jó lenne vele végre tényleg csak kettesben.

- Viszont – dörzsölte össze a tenyerét. – Lenne itt egy megoldás. Piszkos, de hatásos – dőlt hátra, mint egy nagyvállalat igazgatója, aki épp nyélbe ütött egy több millió dolláros üzletet.

- Micsoda? – néztem rá érdeklődő csillogó szemekkel, miközben feltérdeltem a kanapéra.

- Én elterelem a többiek figyelmét te pedig elrabolod és elutaztok egy messzi vidékre és csak akkor jöttök haza, hogyha a B.A.P-nek kötelessége van!

- Aigoo! – intettem le. – Nem rabolhatom el őt plusz én se léphetek le csak úgy… Ha meg szólnék a managernek akkor máris rájönnének a tervemre. De hidd el én is gondoltam már rá.

- Ennél többet nem tudok segíteni. Inkább megyek és keresek valami szórakozást. Unatkozom. Zelo csak azzal van elfoglalva, hogy Bomot jobb kedvre derítse… – csóválta a fejét majd eltűnt a színről. Jiyeon meg azzal, hogy Yonggukot… De egy am úgyis szar hangulatban lévő ember, hogy vidíthat fel egy másikat?!

Jobban átgondolva, amit Jongup mondott teljesen biztos vagyok benne, hogy valami oltári nagy baj van. De olyan nagy baj, hogy senki nem tudja azon a három személyen kívül, aki bent van abban a szobában – néztem az említett ajtóra elmélkedésem közben. Vajon Jiyeon miért nem mondja el nekem? Tudtommal mi egy kapcsolatban élünk, ami nem működik titkolózással… És ezt ő is jól tudja. Épp ezért csak valami nagyon fontos dolog lehet a háttérben. Vagy az is lehet, hogy nem is az ő titka és azért nem mondhatja el… De muszáj neki valaki, akinek kiöntheti a csöpp kis lelkét.

- Uram atyám! – kaptam a szám elé. Lehet Dongwoo tudja. De nem. Nem tudhatja. Jiyeon tudja, hogy számomra az lenne a kegyelemdöfés. Egyébként is Dongwoo is miért van ott mindenhol? Számomra az az ember túl sok. Valamiért nagyon nincs kibékülve velem, így én se leszek. Emlékszem mikor a csomagjait akartam vinni. Cöh… Akkor is milyen balhét levágott és aztán még én voltam a hibás. Én! Aki csak segíteni akart. Plusz a szívem egyetlen rózsaszála is ott maradt a reptéren egyedül. Nem baj Dongwoo. Egyszer eljön az idő és már nem tudsz közénk furakodni!

- Mi ez az összeesküvő arckifejezés? – simított végig vállamon Jiyeon mire összerezzentem.

- Háh. Semmi-semmi. Mi történt? Mi a baj? Yongguk magához tért? Olyan gondterheltnek tűnsz te is – fogtam arcát két tenyerem közé.

- Volt még valami a farmon, de ezt nem tőlem kell megtudnod - tette a kezét az enyéimre. - Bomtól kérdezd meg. Ha akarja, úgyis el fogja mondani.

- Ettől ilyen az arcod? Semmi pánik így is csodásan nézel ki – jó ez még saját magamnak is furcsa…

- Ez most egy igen furára sikerült bók lett...

- Nem baj. A szándék a lényeg nemde?

- Végül is igen.

- Na látod. Biztos nincs semmi baj? Nekem nyugodtan elmondhatod. Még Dongwoo helyett is - néztem mélyrehatóan a szemébe hátha megolvad.

- Biztos - mosolygott. - Dongwoonak sem fogom elmondani – biztosította.

- Akkor jó. De ha egész véletlenül mégis lenne valami. Nekem nyugodtan kiöntheted a szíved. Én vigyázok rá - nyomtam egy apró puszit ajkaira majd kezem levéve arcáról összekulcsoltam ujjainkat.

- Megjegyzem - kacsintott.

- Jól van - ültem le a kanapára majd ölembe húztam. - Egész véletlenül nincs valami hely ahova így nyár alkalmával igazán el szeretnél menni?

- Talán valamilyen tengerpart – elmélkedett.

- És pontosan melyik? – tapogatóztam. Nem vihetem akármilyen tengerpartra… Mi van ha az épp nem tetszik neki? Vagy él ott valaki olyan ki a gyerekkorát tönkretette és ősellenségek? Nem kockáztathatok!

- Jeju! – ujjongott.

- Oké. Akkor CSAK mi, KETTECSKÉN elmegyünk Jejura és ki nyaraljuk magunkat rendben? – vezettem fel az ötletem.

- Miért ketten? – akadékoskodott.

- M-miért nem tetszik? - szomorodtam el.

- De, csak nem lesz úgy fura?

- Már miért lenne fura?! - háborodtam fel.

- Csak - állt fel, és a szoba másik végébe ment.

- Most meg miért hagysz itt? - álltam fel.

- Nem tudom. Így volt kedvem – vont vállat.

- De te most haragszol? - mutattam rá kétségbeesetten.

- Nem - fordult felém.

- Akkor miért hagysz el?! Én csak szeretném, hogy végre kettesben tudjunk lenni és például ő - mutattam az épp hűtőben kutató Himchanra. - Ne tudjon így ólálkodni!

- Csak elsétáltam onnan, és kinéztem az ablakon! Nézd már milyen szép a kilátás!

- Ne terelj! Miért nem akarod, hogy ketten elmenjünk egy hétre Jejura?

- Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem szeretném!

- Akkor? Miért vagy ilyen?

- Mondtam, hogy megnéztem milyen ebből a szobából a város!

- Jiyeon... Már legalább egy éve jársz ide. Ezerszer kinéztél azon az ablakon. Mi van?

- De itt mindig változik valami...

- Oké - emeltem fel védekezően a kezem. - Nyertél! Nem megyünk nyaralni - mondtam majd a szobába vágtattam. Viszont szomorúságomban visszamentem a hűtőhöz egy sajttortáért ezzel kilökve onnan Himchant aki jól le is pufogott...

- Talán mondtam én, hogy nem akarok veled menni? - jelent meg hirtelen mögöttem. -  Jung Daehyun! Elmegyek veled nyaralni!

- Csak mi ketten? - virult fel az arcom.

- Igen - mosolygott.

- Se Bom? Se Zelo? - kérdezgettem mivel még mindig nem hittem el.

- Se Kim, se Choi – mondta mire elnevettük magunkat. Ezen még Yongguk is derült egy kicsit.

- Akkor jó - pusziltam meg a homlokát. – A nagy boldogság örömére édesem magunkra hagynál egy picikét Yonggukkal? – néztem rá kiskutya szemekkel.

- Hát persze! - mondta, majd eltávozott. Oh, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog majd menni. – Hyung – mentem oda aranyos mozdulatokkal és foglaltam helyet a leaderünk mellett.

- Te már valami rosszban sántikálsz... - nézett rám szúrós szemmel.

- Tiltakozom! Csak nézd az angyalian ragyogó arcomat - rebegtettem szempilláim. - Hát tudnék én rosszban sántikálni?

- Igen - jött a válasz.

- Nem! - ellenkeztem. - Én most is csak az igazságot kutatom! A szín tiszta igazságot – magyaráztam mutogatva.

- Mire gondolsz?

- Te Bom egyik legjobb barátja vagy ugye?

- Mondhatjuk így is.

- Miért még, hogy mondhatjuk? - akadtam fenn ezen a kis kijelentésen.

- Én nem a legjobb barátja vagyok! Ő a húgom! De ha úgy vesszük, akkor igen... De nem!

- A lényeg a lényeg, hogy mindent elmond neked nem?

- Ühhüm – mosolygott.

- Akkor mi is az a kis titok, amit a házban összesen hárman tudnak és most egy negyedik vitéz is benne akar lenni, hogy felbontsa a három muskétás felállítást?

- Nem tudhatod meg.

- Ez nem az a válasz, amit szeretnék Mr. Bang - néztem rá összeszűkített szemekkel és ha most lett volna nálam egy lámpa tuti, hogy a szemébe világítok!

- Hát, ez nagyon szomorú - biggyesztette le alsó ajkát.

- Nagyon fogós válaszokat ad...

- Nyomozót játszol?

- Igen! Talán nem áll jól nekem ez a szerep? - pislogtam zavartan.

- Hát... maradj inkább énekes.

Ezt most komolyan gondolta? Biztosan csak szórakozik… Nekem túl sok a tehetségem ahhoz, hogy csupán az éneklésnél kimerüljön a munkamorálom.

- Most miért? Szerintem simán elmehetnék egy drámába főszereplőnek! Nem gondolod?

- Tudom, hogy nem akarsz te szerepelni, csak Jiyeonnal - mosolygott.

- Ismét tiltakozom! Ha jönne egy rendező és felkérne engem rögtön igent mondanék! Bármi áron! A világnak meg kell ismernie egy ilyen csodálatos képességekkel rendelkező színészt!

De mind ezek ellenére természetesen az lenne a legjobb ha az én mágnesemmel szerepelhetnék együtt, mint a két szerelmes főszereplő. Milyen csodálatos is lenne. Az érzelmeket is tökéletesen áttudnánk adni a nézőknek, mert mi tényleg szeretjük egymást!

- Szerintem, ha Jiyeon ezt hallotta, akkor holnapra már nem lesz barátnőd!

Nem, nem, nem, nem! Jiyeon ennyitől nem fog kiszeretni belőlem. Ő az én egyetlen szál rózsám az én kis kertemben és ezt ő is tudja. Nem fog elhagyni. Az lehetetlen, hogy elhagyjon!

- Megint hazudsz! Ő biztosan nem állna a karrierem útjában csupán azért, mert nélküle kell szerepelnem a képernyőkön!

- Te vagy az egyetlen, aki képtelenségekről beszél...

- Bang Yongguk maga nagyon cseles - ismertem el.

- Köszönöm Jung nyomozó.

- Ne köszönje - tartottam fel egyik kezem. - Ügyes módon eltávolította gondolataim az ügyről más vizekre, hogy aztán elfelejtsem az eredeti tervem és itt hagyjam önt. DE! Nem jött össze teljesen a kis terve ugyanis még itt vagyok, és nem fogom hagyni, hogy ez újra megtörténjen...

- Kérem szépen, ne ássa bele magát olyanokba, amikhez nincsen köze!

- De ha egyszer ez a dolgom! Ezért kapok fizetést! Szóval adja meg magát és valljon színt!

- Ön nem ezért kap fizetést, hanem azért mert csodálatos hangjával több ezer lánynak örömöt okoz. De sajnos nálam ez nem válik be! Kérem, hagyjon békén!

- Nem hittem volna, hogy egyszer valaki rájön, hogy kettős életet élek. Mr. Bang ez szigorúan titkos! Most pedig beszéljen és ne hátráltassa a rendőrség munkáját!

Nem hittem volna, hogy ilyen szórakoztató módon is ki lehet faggatni egy embert, de egyre jobban élvezem. Igen engem a színészetre is teremtettek a többi csodás dolog mellett.

- Jung nyomozó... Hagyjon fel a 'rendőrségi munkájával' ugyan is maga nem ért hozzá!

- Ön már megint hazudik! Úgy látom most önnel nem megyek semmire. Elmegyek - jelentettem ki majd felálltam, de mielőtt kiléptem volna az ajtón elő kaptam a pilóta szemüvegem és felhelyeztem. - Mr. Bang, ne hagyja el a várost! - mondtam és végleg elhagytam a szobát. Aish! Pedig azt hittem ő majd beadja a derekát és szépen dalolni fog, mint egy ártatlan kis madárka, de nem! Ellen állt. Ellen állt, mint egy acél tömb. Viszont legalább belement a kis játékba és egy jót szórakoztam. Jung Daehyun megint fenomenálisan játszottál! – gondoltam és levettem a szemüveget. Viszont így, hogy Yongguk hyung nem mondott el semmit már csak egy ember maradt ebben a városban, aki mindent tud. Kim Bom. Vigyázz, mert Jung nyomozó megtalál és szem nem marad szárazon – gondolataim végén inkább visszatettem a szemüveget a drámai hatás kedvéért. Háháhá – dörzsöltem össze tenyereim.

Jiyeon aranyosan elment a fürdőszobába én pedig kapva az alkalmon elosontam Zelo szobájához. Gondolkoztam rajta, hogy kopogjak-e vagy ne, de aztán úgy döntöttem trollkodok egy kicsit így nem kopogtam. Hirtelen mozdulattal nyitottam rájuk és olyat láttam, amire nem számítottam. Nem, nem csókolóztak. Az a számítok rá kategóriába tartozott volna. Nem is +18-as jelenetet kell itt elképzelni. Zelo és kis barátnője épp képeket készítettek. Bom felfújt arccal Zelo pedig egy elég furcsa arcot vágva pózolt a kamerának. Épp lelőtték volna a képet, mikor én megzavartam a dolgokat és mind a kettő arca gazdagabb lett az óriási szemeikkel a kép pedig elkészült.

- Ya! Kopogni ki fog? – támadt nekem rögtön Bom mire védekezően magam elé tettem a kezeim. – Most miattad rossz lett a kép! – nézte duzzogva a fényképezőgépet.

- Igazán sajnálom – mondtam egy szomorú fejet bevágva mire hozzám vágott egy párnát én pedig elnevettem magam Zelo társaságában.

- Mit szeretnél? - kérdezte Zelo.

- Csak fontos dolgokról szeretnék szót váltani durcis barátnőddel - mosolyogtam. - Szóval kifáradnál?

- Természetesen - mondta majd felállt, és eltűnt az ajtó mögött

- Oh, ez könnyen ment - csodálkoztam. – Pedig azt hittem, hogy majd itt kell vele harcolnom a figyelmedért. De nem.

- Daehyun nem ez a lényeg mit szeretnél? – fújta ki a levegőt lemondóan.

- Tudok róla! – jelentettem ki.

- Mégis miről? – nézett értetlenül.

- A titokról.

- Mi?! – fakadt ki. – Jiyeon vagy Yongguk mondta el? Én pedig naiv módon azt hittem, hogy megbízhatok bennük. Nem mondhatod el Zelonak, szegény nem bírná ki te is tudod. Teljesen összetörne. Szeretném ha utolsó napjaimon boldognak látnám.

- Te… most miről is beszélsz?

- Hát a titokról!

- Ez a titok?

- Nem, a titok az az, hogy… Várjunk csak egy pillanatra! Te nem is tudod mi a titok! – esett le neki.

- Oh, pedig már majdnem elmondtad – ültem le lemondóan. – Visszatérve a tárgyra. Mi is az a titok?

- Sajnálom Daehyun, de nem oszthatom meg veled. Már az előbbi kirohanásom miatt így is túl sokat tudsz. Lehet el kéne tennem láb alól? – hajolt közelebb.

- Nem hiszem, hogy az jó megoldás lenne, plusz Jiyeon se örülne neki ha elveszítene engem. Legalábbis remélem.

- Igen, két ember már túl sok lenne neki. Jól van élve hagylak és megengedem, hogy elhagyd a szobát – vigyorgott.

- De miért nem mondhatod el? Bennem meg lehet bízni! – erősködtem.

- Sajnálom Dae, de ez túl nagy titok számodra. Úgy szeretnél járni, mint Gukkie? Még ha nem is az én fájdalmam és sorsom miatt, de Jiyeonért biztosan totál magad alatt lennél. Nem szeretnék magam körül szomorú embereket. Tényleg nem szeretnék neked rosszat. Ha nem akarsz kétségbeesett ember lenni, akkor elfelejted ezt az egészet és nem érdekel, hogy mi is az a bizonyos titok. Néhány titok nem véletlenül az.

Figyelmesen hallgattam végig amit Bom mondott. Lehet, hogy igaza van és tényleg hagynom kéne a fenébe?

- Bom…

- Igen?
- Azért te se hagyd el a várost – tettem fel újra szemüvegem és ott hagytam. Vajon mi az a nagy titok, amitől még én is kiborulnék? Nem értem. Tényleg nem értem. Bom figyelmeztetése után még mindig furdal a kíváncsiság. De ő mondta, hogy ha jót akarok magamnak, akkor elfelejtem ezt az egészet és még csak a titok gondolatának kis csíráját is kiölöm magamból. De ezek után ez nagyon nehéz.

Minirigó & Adrienn xX

Chapter Thirty-Two

*Már a farmon*

*Yongguk POV*

Miután egy kicsit zötyögősen megérkeztünk vonatállomásra körülbelül 1 óránkba telt mire az végleges úti célunkat elértük. Mikor odaértünk Bom nagymamája szépen megmutatta nekünk, hogy hol is fogunk tartózkodni az alatt az idő alatt, amit itt töltünk. Mivel hárman lehetünk egy szobában ezért egy kicsit necces volt az, hogy hogyan is oldjuk meg. Ne is kelljen mondanom, hogy Dongwoo úgy döntött, hogy a JiHyun páros mellé akar becsapódni, és ezért Daehyun kicsit ki van akadva.

- De most akkor én kivel legyek? - kérdeztem az előttem álló öt embertől. - ZeBommal vagy Himchannal, Youngjaeval, vagy esetleg Jongup? Aish! Ez így nem jó! Reménytelen - ültem le a kanapéra. - Az nem lehet, hogy egyedül alszok ezen a csodálatos kis bútoron? - simítottam rajta végig.

- Természetesen nem szundikálhatsz a házam közepén! - jött oda hozzám a nagyi. - Döntsd el, hogy kivel leszel. Légy férfi!

- Hyung... Nem akarok senkivel sem osztozni egy szobán, ha Bomról van szó. De most egy olyan döntést hoztam, amit lehet, hogy meg fogok bánni - tette a vállamra a kezét Zelo. - Lennél velünk egy szobában?

- Mi? Ezt most teljesen úgy mondtad, mintha egy nagyon nem kívánatos ember lennék ebben az univerzumban - mondtam kicsit elkeseredve. - De természetesen megyek - mosolyogtam.

- Bom drágám, most itt hagyom nektek a házamat, de ha nem lesz az én drága kicsi otthonom olyan állapotban, amilyenben itt hagyom akkor nagyon mérges leszek! - mondta, majd kisétált az ajtón.

Ezután csak furán néztünk egymásra, és szinte szinkronban nevettünk, majd szépen elindultunk mindannyian a szobáink felé. Igazából csak kettő volt de nem számít... Lepakoltunk mindhárman én pedig eldöntöttem, hogy befoglalom a szélső ágyat, hogy a két jómadár közel lehessen egymáshoz. Le sem tagadhatnám igazából, hogy először középre akartam, de rájöttem, hogy ennyire még én sem vagyok gonosz!

- Hyung - jött oda hozzám Zelo.

- Igen Zelo? - fordultam oda hozzá.

- Ugye nem akarsz szétválasztani engem meg Bomot?

- TE vagy az, aki szétválaszt MINKET! Miattad nem tudok már lassan egy éve rendes napokat eltölteni Bommal, mert te valahogy mindig közbeavatkozol! Szóval igen is szét foglak titeket szedni ezen a kis eseményen! Nem lesz a tiéd Bom. Határozottan nem - mondtam mérgesen.

 - Sajnálom Zelo, de most tényleg szeretnék egy kis időt az én Yongguk Oppámmal tölteni. Szóval szeretném ha kontrollálnád érzéseid és nem lennél féltékeny. Azt is szeretném, hogy tudd én csak is téged szeretlek olyan szinten - mosolyogtam rá miközben Yongguk mellé álltam.

- Látod? Most nem akar veled foglalkozni! - nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd szépen Bom vállára tettem a kezemet, és Zelo pedig fogta és odasétált az ágyához csalódottan, és lefeküdt. Fülébe dugta a fülhallgatóját majd elindította a telefonján a zenét. Oldalra fordult, magára húzta a takarót, és szép lassan elszundított.

***

Ami után Zelo szépen elaludt rajta kívül mindenki összegyűlt a háznak a halljában. Szépen elhelyezkedtünk és elkezdtünk arról beszélni, hogy ki csinál mit, de nem igazán jutottunk dűlőre az óta sem.

- Van, akinek kaját kellene csinálnia, van, akinek pedig az állatokat kéne gondoznia. Sőt még fát gyűjteni is el kellene menni... - sóhajtott Jiyeon.

- Ki tud itt főzni egyáltalán? - vakargatta a tarkóját Himchan.

- Én tudok! - veregettem meg a mellkasomat. - Ki szeretne velem főzni? Mondjuk... - néztem oldalra - te Bom! - húztam magamhoz. - Kész, a kajacsinálás kilőve, ha akar, akkor valaki még jöhet segíteni. Lehetőleg Jiyeon legyen az.

- Én valamit Daehyunnal fogok csinálni, szóval mondj le erről az opcióról. Szerintem keltsétek fel Zelot és menjen oda ő.

- De az NEM jó! - mondtam mérgesen. - Akkor nem tölthetünk együtt egy kis időt sem - álltam fel hirtelen, majd elkezdtem őt húzni a konyha felé. Néha-néha hátra pillantottam és észrevételeztem, hogy a többiek, csak néztek rám mintha valami idegen lennék itt.

Körülbelül tíz perc múlva viszont a JiHyun páros hirtelen megjelent mögöttünk. Jiyeon egy köhintéssel hívta fel magára a figyelmünket. Hátrafordultunk mindketten, majd rámutatott Daehyun lábára. Mi a fenét csinálhatott már ez a szerencse csomag? Alig telt el valamennyi idő, és már vissza is jöttek? Rápillantottam Daehyun lábára majd láttam, hogy fel van húzva a térdéig a nadrágja, amit fogalmam sincs, hogy hogyan csinált, de nem is ez a lényeg. Láttam, hogy van rajta egy hatalmas seb.

- Hallani akarom én, hogy mi a fene történt? - sóhajtottam. - Avassatok csak be.

- Hát eldöntöttük, hogy elmegyünk fát keresni, viszont szegénykémnek a lábára esett egy jó nagydarab fa ezért azt gondoltuk, hogy megkérünk téged, hogy gyere velem te - mosolygott Jiyeon.

- És te ebbe belementél? - néztem szúrós szemmel a sérültre. Mire ő csak bólintott egyet. - De én nem akarok veled lenni! Nem töltöttünk az elmúlt időben egymással sok napot? Nem hiszem, hogy itt is az én társaságomat akarnád élvezni.

- Akkor még is mit akarsz mit tegyek?! Vigyem el az én drágámat magammal miközben sérült a lába? Én sem akarok veled lenni!

- Hát akkor megyünk Bommal - mondtam, majd megint megragadtam a kezét, és magam után húztam.

Ez után hallottam, hogy Jiyeon utánam kiabál valamit, de mivel nem érdekelt, hogy mi is volt az nem akartam kivenni, hogy mégis mit. Ezután vissza kellett baktatnunk a indulópontunkhoz ugyan is Bom hisztizett azért, mert Ő tuti nem bírja ki kaja nélkül ezt a folyamatot.

***

Miután mentünk körülbelül öt percen keresztül folyamatosan felfelé egy kicsit kifulladtunk és megálltunk pihenni. Láttam Bom-on, hogy nem igazán bírja. Fel is ajánlottam neki, hogy viszem a hátamon, de rögtön visszautasította, pedig én csak kedves akartam lenni. Ez olyan szomorú! Eltelt pár perc ismét. Már nagyon mehetnékem volt, hogy őszinte legyek egy kicsit hideg volt, ahogy egyre feljebb jutottunk.

- Jössz? - nyújtottam felé a kezem.

- P-persze - tette bele pici mancsait kissé félve.

- Mitől ijedtél meg hirtelen? Veled van egy erős férfi! Ha jön egy medve majd tánc párbajra hívom és leverem, vagy esetleg rap versenyben is kiállok ellene... - próbáltam megnevettetni, szerintem elég rosszul.

- Aranyos vagy - kuncogott. - Most már megnyugodtam, azt hiszem...

Ah! Király vagyok! Hát most mit lehetne várni tőlem, a tökéletes Bang Yongguk-tól? Na jó, befejeztem. Nem leszek egoista. Kézen fogva - ma már sokadjára - megindultunk felfelé. Igazából minden harmadik percben meg-megálltunk, de nem bántam. Mivel gyönyörű volt ez az egész. Ahogyan a nap sugarai átsütöttek a fák ágai között, minden olyan jó volt. Régen láthattam már ilyesmit, és olyan nosztalgikus volt.

Végre elértünk egy olyan helyre ahol sok fát találhattunk. Olyan élvezetes lesz innen visszamenni, hogy így belegondolok. Eddig ez meg sem fordult a fejemben. Igazából, hogyha több napig akarunk itt maradni, akkor szerintem nem egy alkalommal fogunk megfordulni itt. Mondjuk nem csak én vagyok meg Bom! Majd jönnek a többiek. Nem fogom megerőltetni az én kis drágaságomnak az ízületeit, amennyit tudok annyit fogok vinni, és neki nem hagyom, hogy több kilókat cipeljen.

Mindketten vittünk valamennyit magunkkal. Eléggé szótlan lett, de végig láttam, ahogyan mellettem sétál, ezért tudtam, hogy nem hagyom el. Igen csak döcögősen ment a lefelé út, pedig végig meredek volt az irány. Sokszor tartottunk szüneteket, mert Bom panaszkodott, hogy fáj a háta a sok súlytól. Pedig ha sietnénk, akkor hamar túleshetne rajta. Jó, nem szólom le a lányok fizikai erő állapotát természetesen, de ez azért egy kicsit fura! Mondjuk rátett az is, hogy a lány egy nagy zsák kaja is volt a hátán. Igazából azt is elvehettem volna tőle, de félt, hogy nem kapja vissza, ezért magán tartotta. A mit tudom én hányadik megállónkban hatalmas éhség tőrt ránk, ezért kicsit hosszabbra fogtuk ezt az egészet. Kutattunk egy olyan hely után ahol békésen étkezhetünk. Bár, ezt mindennek lehet mondani, csak annak nem, de mindegy. Időközben egyébként arra lettem figyelmes, hogy az a tüzelő mennyiség ami Bomnál volt folyamatosan csökkent. Most komolyan eldobálta azt, amit olyan nehezen találtunk?! Na ne már! Mindegy...

Elhelyezkedtünk, Bom pedig azt a keveset, ami a kacsóiban volt a földre helyezte, majd ugyan ezt tette a táskájával is. Majd hallottuk, hogy rezeg mögöttünk valami bokor, amiből hirtelen előbukkant egy malac, és hirtelen felkapta a tatyónkat a szájába.

- Elvitte a... kajánkat! - lett hirtelen vékony a hangja Bomnak.

- Nem... Ez nem akkora baj. Én azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy van itt egy baszott házi disznó?! - néztem utána értetlenül.

- Nem szeretnél véletlenül utána futni?!

- Te is gyere! Ha ketten tesszük lesz egy jó, kis izgalmas emlékünk!

- De én elfáradtam - biggyesztette le ajkait.

- Azt akarod, hogy itt hagyjalak? És ha nem találok ide vissza? Akkor hagyod, hogy itt haljak meg egyedül?! Én vagyok a legjobb barátod! Hagynád, hogy ilyen sorsra jussak? Ez szomorú - indultam meg.

- Tudod miközben itt szórakozunk a malac már rég messze jár szóval siessünk, mert éhen halok! - indultam meg utána.

Életünk történetét élhettük, meg amikor elkezdtünk egy kucu után futni, mint két őrült. Nagyon sokáig üldöztünk, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lány aki ezelőtt végig mellettem futott, hirtelen a földön kötött ki. Hirtelen az, hogy mennyire éhes eszembe sem jutott. Ah el kell gyorsan kapnom azt a hülye disznót! De először le kell ellenőriznem Bomot... Aish! Ajj! Inkább gyorsan hazafutok Bommal, minthogy addig legyen valami baja ameddig távol vagyok.

- Bom - rázogattam - Bom... - továbbra is, folyamatosan, de amikor már sokadjára nem reagált semmit megijedtem. - BOM! Bom... Bom! Miért nem térsz magadhoz? Mi a francot csináljak?! - gyorsan a kezembe kaptam a telefonomat, majd reménykedtem, hogy van térerő. Igen csak gyenge, de volt. Gyorsan felhívtam Jiyeont de nem vette fel. - Mindig felveszed... MOST MIÉRT NEM TE SZUTYOK?

Már majdnem a könnyeim folytak ahogyan láttam, hogy Bom ott fekszik, és nem tudok csinálni semmit annak érdekében, hogy máshogy legyen. Majd hirtelen láttam, ahogyan próbálja kinyitogatni a szemét, és azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- G-gukkie - motyogta erőtlenül.

- Mi... történt veled? - húztam magamhoz.

- Semmi... biztos lement a vérnyomásom...

- Persze... Minden egyes alkalommal amikor Jiyeonnal elmentetek ez történt ugye? Kérlek ne próbálj átverni többé! Több mint egy éve ismerlek, és legjobb barátok vagyunk! Ha másokkal nem vagy őszinte, legalább nekem mond el.... Halálra aggódtam magamat... Annyira féltem, hogy talán lesz valami komolyabb bajod, és nem tudok majd semmit csinálni - mondtam mire lecsordult az arcomon egy könnycsepp amit aztán patakban követett a többi.

- Ne sírj! - próbálta törölgetni őket. - Ha te sírsz én is sírok!

- Gondold csak el... Mi lett volna velem, ha nem kelsz fel? Olyan bűntudatom lenne, hogyha valami miattam történne veled, hogy élni sem tudnék tovább. Mert az a világ ahol te nem vagy... az nem is nevezhető annak! Kérlek mond el, ha valami komolyabb baj van, és vigyázni fogok rád! - fogtam meg törékeny kis kezeit.

- Sajnálom! - kezdte ő is a zokogást majd arcát a nyakamba fúrta.

- Én vagyok az egyetlen, akinek ezt kellene éreznie. Miért nem hagytam, hogy ott maradj? - öleltem magamhoz szorosabban. - Addig kellett volna téged keresnem ameddig csak tudlak... De nem kellett volna, hagynom, hogy megerőltesd magad. Ha Jiyeonnal jöttem volna ide, akkor most házban pihenhetnél, és nem kellene itt lenned, betegen... Bocsáss meg Bom... - simítottam végig a hátán.

- Ne kérj bocsánatot. Minden az én hibám. Ha nem lenne ez a hülye betegség akkor minden tökéletes lenne, de itt van. Yongguk... én... nem sokáig tudok veled maradni - szorított erősebben.

Pár pillanatra odafagytam a földhöz. Teljes szívemből azt akartam, hogy ez csak valami nagyon gonosz álom legyen. De akárhogy is nézzük, ez a rút valóság. Az utolsó mondata folyamatosan visszajátszódott a fejemben. 'Yongguk... én... nem sokáig tudok veled maradni.' Nem akartam hinni a fülemnek. Életemben először imádkoztam azért, hogy ne a valóság legyen... El akartam hinni, hogy ez életem legrosszabb álma, de... az ahogy Bom szorított biztossá tett abban, hogy ez nem az...

- Ezt, még is... hogy... érted?

Előbb azért adtam volna meg mindent, hogy ne ez legyen az, ami jelen pillanatban történik. Most pedig azt, hogy semmi olyat ne mondjuk nekem azaz ember, aki életem egyik legfontosabb embere, ami ketté tépheti a szívemet... De az, ahogyan kapkodott levegőért a nyakamban, ahogyan hallottam a nyugtalan lélegzetét biztosított abban, hogy ennél csak rosszabb lehet...

- Én... én meg fogok halni Yongguk. érted? Meghalok - csuklott el a hangja.

- Mi?! - futott végig a hideg az egész testemen. - Biztosan nem ennyire rossz... Mond, hogy ez csak egy nagyon rossz vicc! Nem... Nem hagyhatsz el olyan könnyen, mint amilyen könnyen megszereztél! Nem! Nem...

- Én is szeretném ha ez csak egy rossz vicc lenne, de sajnos nem az. Már tavaly is úgy volt csak valami új módszert próbáltunk ki, de nem jött be. Az elején még működött, de most már nem használ. Már semmi nem működik.

- Miért nem mondtad el hamarabb?! - kérdeztem talán egy kicsit ingerülten, de ebben a helyzetben ki nem lenne ezzel együtt elkeseredett is? - Mi lett volna, ha véletlenül azért következik be tragédia, amiért én ostoba módon hagyom, hogy futkározz, és cipeld a nehéz fát? Soha sem tudtam volna elfogadni... El kellett volna mondanod... Vagy célozgathattál volna rá! Lehet, hogy nem bíztál bennem annyira, de egyszer sem adtam neked arra okot, hogy ennyire megijessz! - éreztem, ahogy a karjait egyre jobban körülfonja a testemen.

- Sajnálom! Én csak nem akartam, hogy miattam kelljen aggódnod. Meg akartalak óvni ettől a szörnyű tudattól, hogy előbb vagy utóbb elveszítesz engem és semmit nem tehetsz ellene. Mikor nagyon sokáig nem voltam veletek és teljesen eltűntem akkor is a kórházban voltam... De most már tudom, hogy minden reménytelen és csak szeretném veletek tölteni a maradék időm boldogan és nem úgy, hogy szomorúak vagytok...

- Sokkal jobb abban a tudatban élni, hogy beteg vagy és, hogy vigyázni kell rád minthogy egyik pillanatban még boldogan beszélgetünk aztán a másik pillanatban már nem kelsz fel többé... Pontosabban milyen problémád is van?

- Szívbeteg vagyok...

- ... - sóhajtottam. - Induljunk vissza. Mondjuk fa nélkül fogjuk megtenni, mert te fontosabb vagy mint az a hülyeség... - mondtam, majd felkaptam az ölembe, és szépen elindultam lefelé. A fejét a vállamra hajtotta, és erősen kapaszkodott belém. Láttam, hogy éppen szavak szeretnék elhagyni az ajkait, de nem hagyhattam neki, hogy még ennél is erőtlenebb legyen. - Kérlek... maradj csendben ameddig haza nem érünk, rendben? - vetettem rá aggódó pillantást. Reagálásul csak bólintott egyet, majd egyre gyorsabbra vettem a tempómat. Minél hamarabb azt akartam, hogy Jiyeon megoldást találjon erre a problémára. Mivel mindig ő oldotta meg, biztosan most is menni fog neki.

***

Amikor beértem a házba egy olyan szobát kellett keresnem, ahol nem voltak ott a többiek. Mikor már az összes szobát átnéztem szinte egy kicsit elfogyott a remény, ami eddig hatalmas volt bennem. De, amikor megláttam, hogy az utolsó szobából kijönnek Himchanék megnyugodtam.

- Himchan - szólítottam meg, amikor ment volna el mellettünk - nem mehetnénk be a szobátokba pár órára, esetleg egyre?

- De, csak nyugodtan. Töltsetek együtt sok időt! - mosolygott.

- Köszönjük - mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és az ágy felé vettem az irányt. Szépen ráhelyeztem Bomot, majd betakargattam, és valami élelemkeresésre indultam. Annyiszor elmondta, hogy éhes, én pedig nem álltam meg, mert sietni akartam. Olyan idióta vagyok, hogy legszívesebben levernék magamnak párat.

Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem Jiyeont, és mellé valami kaját is. Kicsit kérdőn nézett rám, hogy mégis miért rángatom el onnan mikor éppen Daehyunnal romantikázik, de hinni mertem, hogy most van ami merőben fontosabb mint a kettejük kapcsolata. Behúztam a szobába ahol Bom feküdt, majd gyorsan odarohant hozzá, és a két kezét az arcára helyezte.

- Mi történt vele? - nézett rám ismét az előbbi nézésével.

- Összeesett miközben futottunk egy disznó után.

- Komolyan kérdeztem!

- Ez az igazság!

- Miért hagytad, hogy fusson?! Miért hagytad, hogy megerőltesse magát?!

- Talán az én hibám, hogy végig elhallgattátok előlem azt, hogy szívbeteg?!

- Te... tudsz róla? - kapta oda a kezét a szájához. - Nem kellene...

- Mi az, hogy nem kellene?! Ha haldoklott volna ott előttem mégis mi a francot csináltam volna? Hát te teljesen hülye vagy?! Miért nem mondtad el?

- Szerinted egy ilyen fontos dolgot NEKEM kell elmondanom?! Szerinted nem akartam rávenni őt, hogy végre valljon színt előtted? Számtalanszor. De mindig visszautasította, mert félt és nem volt kész rá.

- Nem tudom ezt az egészet kommentálni... - sóhajtottam. - Mit kell ilyenkor csinálni?

- Csak gyógyszereket kell szednie - mondta, majd elkezdett kutakodni Bom zsebeiben. - Ezeket - mutatta meg, majd felültette Bomot, és beadta neki.

- 'Csak...' - folytak le a könnyek az arcomon megint.

- Egyébként előlem is titkolta. Egyszer követtem a kórházban és kihallgattam, amit bent beszéltek és úgy jutott ez az egész tudomásomra.

- Akkor neked sem akarta elmondani... Akkor az enyémen inkább meg sem lepődök - töröltem le a könnyeimet.

- Ne tedd...

- Tényleg meg fog halni? - itt már éreztem, hogy muszáj megkérdeznem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg igaz. Még mindig ott volt az a kis szikra, ami azt sugallta, hogy talán még is csak egy szörnyű vicc.

- Sajnos... igen, már nem sok ideje van hátra. Az állapota folyamatosan csak romlik...- hirtelen az ő arca is teljesen tele volt könnycseppekkel.

- Egyébként nem az lenne most a legjobb ötlet, ha hazamennénk, és nem maradnánk itt még sem egy hétig? Bom egészsége most a legfontosabb! Muszáj elvinnünk holnap kórházba - néztem rá könnyes szemekkel.

- Igazad van... - mondta. - Beszélnünk kell a többiekkel, majd egy kicsit később.

- Minél hamarabb meg kellene tennünk, szóval menjünk - ragadtam meg a kezét, majd realizálódott bennem valami, aminek talán hamarabb kellett volna. - Csak azt mondom, hogy rosszul van, és haza akar menni, jó? - mire bólintott - Maradj itt vele.

A többiek egy kicsit csalódva fogadták ezt az egészet, mert szeretettek volna kikapcsolódni, viszont ők is egyet értettek azzal, hogy Bom most sokkal fontosabb, mint mi. Másnap reggel haza is indultunk, és Bommal pedig a kórházba siettünk abban a szent pillanatban, ahogyan kiszálltunk a többiektől.

Adrienn & Minirigó xX