Chapter Thirty-Seven

Daehyun POV*

Öt nap… öt nap telt el azóta, hogy Bom eltávozott tőlünk. Öt napja figyel ránk az égből és őszintén szólva nem hiszem, hogy elégedett lenne azzal, amit lát. Zelo teljesen ki van bukva… Egyszerűen nem hajlandó kijönni Bom szobájából. Szerinte ott olyan, mintha Bom még mindig élne mivel érzi az illatát meg ilyesmi. Saját bevallása szerint megnyugvással tölti el, hogy Bom legtermészetesebb környezetében van és az ő cuccaival van körül véve. Jongupptól természetesen behúzta az óriás pandát és folyamatosan ahhoz beszél. Sokszor van olyan is, hogy csak turkál Bom ruhái között vagy szétpakol és rendet tesz. Eléggé megszállott lett, ha lehet így mondani. Persze ezt Bom apukája egyáltalán nem bánja, sőt volt már olyan is, hogy arra érkeztünk hozzájuk, hogy egyszerre sírnak egymásba karolva. Szerencsére rajtunk kívül ott van Hyorim, aki egy depressziós ember helyett most kettőt ápolhat. Tényleg szeretheti azt az embert. Egyébként Zelo mióta eljöttünk a kórházból folyamatosan bámul egy kazettát. Fogalmunk sincs mi van rajta, de neki sem mivel még nem nézte meg. Vajon Bom adhatta neki? Te jó ég! Az utóbbi időben biztosan ezért csinált mindenkivel fényképet és videót. Hogy legyen mire emlékezni. És senki nem jött rá semmire! Vagy talán… Úr isten! Ez volt az a titok, amit Yongguk és Jiyeon titkolt és Bom is tudta! Nem voltam elég jó nyomozó… Azt hittem valakit meg akarnak szívatni és lezártam az ügyet. Talán tényleg az éneklésnél kéne maradnom? Nem! Inkább tovább fejlesztem tudásom! És, hogy mi van velünk? Yongguk teljesen ki van borulva és folyamatosan a könnyeitől áztatott papírra veti érzéseit. Ez alatt a pár nap alatt rengeteg dühös, szomorú, fájdalommal, reménnyel teli és depressziós dal született. Nem hiszem, hogy a rajongóink örülnének neki ha egy ilyen albummal jönnénk ki… De biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő albumainkon lesz belőle 1-2. Hihetetlen mennyi különböző gondolatot és fájdalmat elindított ez a tragédia Yongguk hyungban, hogy folyamatosan csak körmöl és körmöl. Jiyeon pedig… Nem egyszer történt, hogy azon kaptam épp véget szeretne vetni az életének. Igen szegény eléggé kibukott. Szerencsére Zelo nem került ebbe az állapotba. Már megkértem Hyorimet, hogy beszélgessen el kicsit Jiyeonnal, mert rám nem hallgat, mikor azt mondom neki, hogy „Édesem ez nem megoldás! Nem teheted ezt magaddal, szerinted ennek Bom örülne? Nem az volt az egyik kívánsága mielőtt elhagyott, hogy maradjunk együtt?” és így tovább és így tovább… De most tényleg mit érne el azzal, hogyha véget vet az életének? Csak mindenki még jobban kibukna… És szerintem Bom abban az életében is kinyírná, mikor találkoznak. Most, öt nappal később megtartjuk Bom temetését. Egyébként eléggé lehangoló látvány most mindenkit feketében látni minden nap… Alapból semmi bajom a fekete színnel, de most nagyon undorodom tőle… A temetést Hyorim és Youngjae intézte. Egyedül nekik volt meg hozzá a lelki erejük. Hyorim azért mert még nem kötődött annyira Bomhoz, Youngjae pedig azért mert ő volt az egyetlen, aki bírta lelkileg, hogy segítsen néhány dologban. Furcsa, de még az eső is esett ezen a szomorú napon… Egy ideje azt játszottuk Jiyeonéknál, hogy ő kifestette magát majd mikor indultunk volna Bomékhoz sírni kezdett. Én megnyugtattam ő pedig újra felkente a sminket… Ez ment már legalább egy órája. Oké, hogy jól akar kinézni, de azért ezt nem kéne…

- Meddig akarjuk még ezt csinálni? – sóhajtottam, ahogy Jiyeon újra a fürdőbe ment. – Nem jöhetnél egyszerűen naturában?

- Szépnek kell lennem mikor elbúcsúzom a legjobb barátnőmtől! – nézett ki az ajtón.

- De te akkor is csodálatosan nézel ki ha nincs rajtad smink – győzködtem.

- Nem érdekel – jelentette ki majd újra elkezdte festeni magát. Mikor készen lett végre nem sírta el magát így el tudtunk indulni Bomék otthonába. Mikor megérkeztünk eléggé gyászos volt a hangulat… Habár most tényleg az kell. Beléptünk a házba és nagyon rossz látvány fogadott. Úgymond egy kis szentély volt körbe rakva gyertyákkal középen Bom kedvenc cuccaival és az egyik képével. Még ZeBom is ott volt mellette. Hát igen imádta azt a macit. Zelo és az apukája előtte térdepelt és sírtak… Az utóbbi napokban rájöttem, hogy az ember könnycsatornája kifogyhatatlan… Amint ezt Jiyeon meglátta ő is odasietett és csatlakozott a sírók köréhez. Az ember azt hinné, hogy a leader majd tartja magát, de nem mert egy távol eső sarokban felfedeztem, ahogy Bom egy másik képét szorongatva sír és felolvassa az egyik dalszövegét, amit írt. Mély levegőt vettem majd Himchanékhoz álltam.

- Bocsi a késésért csak… Jiyeon mindig elsírta a sminkjét – húztam el a szám.

- Szerintem nem probléma – mondta Youngjae. – Ahogy itt sírnak még egy ideig biztosan nem indulunk el…

- Talán nem is baj – mondta Jongup – Szegénykék még nem készültek fel eléggé erre az egészre.

- Lehet el kéne halasztani? – kapcsolódott be Himchan is.

- Nem – jelent meg Hyorim. – Az csak rosszabb. Minél tovább halasztjuk a végső búcsút annál nehezebb lesz nekik – magyarázta. – Sokan csak az után fogják fel, hogy a szerettük eltávozott miután látják, ahogy eltemetik őt.

- Igazad lehet – sóhajtott Himchan.

- Biztos, hogy igazam van. Pszichológus vagyok én értek hozzá…

- Tényleg tudja mit beszél – helyeseltem. – Jiyeon manapság egyre ritkábban említi meg az öngyilkosság gondolatát és meg se próbálja – támasztottam alá tényekkel.

- Látjátok? – tárta szét karját.

Egy ideig még néztük, ahogy a lelkileg teljesen kikészült társaság sír viszont utána felállítottuk őket és elindultunk a temető felé. Késtünk… De szerintem ez egyértelmű a történtek után. A pap üdvözölt mindenkit. Elmondta a szokásos beszédet, amin persze mindenki könnyezett vagy éppen sírt. Jiyeont ki is kellett vinni, mert egyszerűen nem bírta tovább. Zelo is majdnem összeomlott, de tartotta magát mivel szerette volna ha legalább itt erős tud maradni. Miután a pap elmondott mindent, amit kellett neki és szeretett volna elindultunk a sírhely felé. Mindenki hallgatott, csak az eső kopogását az esernyőn, a lépteinket és a kétségbeesett sírást lehetett hallani… Nagyon nyomott volt minden. Mintha mázsás sújt, cipelnénk a sírhelyéig. Megérkezve a pap újabb beszédet mondott meg mindenféle fohászt meg, amit ilyenkor szoktak. Ezek után szépen lassan elkezdték leengedni. Na Zelo eddig bírta. Sírva a sáros földre rogyott. Nem igazán érdekelte, hogy teljesen összekeni magát. Csak sírt és sírt. Himchan ment oda hozzá, hogy támogassa. Jiyeon is erre a sorsa jutott volna, hogyha nem tartom erősen. Mindenkinek őrülten fájt Bom hiánya. Egyszerűen a gondolat, hogy többé nincs velünk. Mikor először meghallottuk, hogy megtörtént, itt hagyott minket el se akartuk hinni. Mindenki csak lesokkoltan állt és bámulta Bom élettelen testét. Ezer gondolat futott akkor végig az agyunkon. Óriási volt a fájdalom, amit éreztem, de mégis rosszabb volt a tudat, hogy Jiyeon most teljesen ki fog készülni. Miután mindenkinek eljutott az agyáig, hogy mi történt még az én könnyeim is elkezdtek hullani. Akkor aztán tényleg mindenki sírt. Most is valahogy így érezzük. Egy nagyon fontos ember az életünkben eltávozott. Itt hagyott minket. Kész, vége. Mostantól nem fogjuk hallani derűs nevetését, örömét, kioktatását, mérgelődését vagy ahogy énekelget. Nem fogjuk látni, ahogy mosolyt csal valamelyikünk arcára, ahogy gwiyomizik Zeloval vagy, ahogy épp csikicsatát vívnak. Nem lesz olyan nap, amikor egy pandás hurrikán betör a házba és mindenkit felráz. Amikor segíteni próbál a hülyeségeivel Yongguk hyungnak dalszöveget írni és néha tényleg jó ötletet ad. Vagy, amikor féltékenységi rohamát éli ki rajtam, mert elveszem tőle Jiyeont. Sose felejtem el milyen fejmosást kaptam, amiért egy egész hétre megfosztottam őt a legjobb barátnőjétől. Ha akkor tudom, hogy ez lesz… Biztosan ezért akart Jiyeon mindig vele lenni. Hiszen ő tudta. Volt ideje felkészülni mégis ennyire összeomlott. Vajon mennyire szerethette azt a lányt? Mindenki rádobta a saját kis virágját a sírra majd végleg eltemették. Innentől nincs vissza út. Már tényleg megszűnt minden. Senki nem tehet ellene semmit. Rátettük az összes koszorút a sírra majd egy ideig ott maradtunk. Húsz perccel később már csak Jiyeon, Zelo, Yongguk, Bom apukája és én maradtunk a helyszínen. A többiek elmentek Bomékhoz, hogy rendbe tegyék a házat mire visszaértünk.

- Jól vagy? – kérdeztem Jiyeont miközben végigsimítottam arcán. Szegény úgy bújt hozzám, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetne. Könnyei pedig teljesen eláztatták a kabátom.

- Jól – mondta, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem így van.

- Mit szeretnél? Meddig maradjunk? – érdeklődtem tovább.

- Minél hamarabb menjünk haza – suttogta.

- Akkor menjünk – mondtam majd elindultunk az autó felé.

- Ti még maradtok vagy megvárjunk titeket? – fordultam Yonggukékhoz.

- Én még szeretnék maradni – mondta.

- Zelo?
- Én is veletek tartok – mondta lehangoltan és utánunk indult. Bom apukája csak bólintott, hogy menjünk úgyhogy el is indultunk visszafelé. Útközben senki nem szólt semmit. De nem is volt rá szükség. Mire visszaértünk minden el volt pakolva habár a kis szentély még mindig állt csak a fal mellett. Szerintem az még egy ideig biztosan ott lesz. Zelo mindenféle köszönés nélkül vágtatott Bom szobájába és magára zárta az ajtót. Mi pedig a többiekkel leültünk és a közös videókat kezdtük visszanézni. Mostantól semmi sem olyan, mint régen…

*Yongguk POV*

A többiek szép lassan elvonultak én pedig ott maradtam Bom sírja előtt egyedül. Térdre ereszkedtem, majd a mosolygó képét néztem. Olyasféle gondolatok jöttek a fejembe, mint például, hogy 'Miért pont ennek az imádni való lánynak kellett elmennie?' vagy, 'miért nem tudtam rá jobban vigyázni?'. Mármint tudom, hogy ezen úgysem tudtam volna segíteni, de mégis ez az érzés... nem tudom hová tenni.

- Tényleg elmentél, ugye? Soha többé nem fogsz válaszolni arra, amit kérdezek? Ez olyan szomorú. Veled együtt angyalom meghalt egy részem. Amikor elmentél elvesztettem az egyik legféltettebb kincsemet, soha nem akartalak elveszíteni... Örökké magamnál akartalak tartani, nem akarom elhinni, hogy ez az idő számunkra ilyen rövid volt... Ennek a szónak nem annak kellene a jelentésének lennie, hogy az idők végezetéig? - mosolyogtam halványan.

Párpercre megálltam a beszédben, mert hirtelen megannyi ember jelent meg a közelben, és nem akartam a gondolataimat megosztani, csak is vele... Holott tudtam, hogy a szavaim többé hozzá nem jutnak el. Végig néztem, ahogyan az emberek fájó arccal elsétálnak. A gyász olyan rossz érzés... Mintha meghalnál te is azzal az emberrel együtt, aki ténylegesen eltávozott.

- Tényleg nem jössz vissza többé? Ez most a valóság? Biztos ilyen szörnyű? Én nem akarok olyan életet élni, amiben te nem vagy benne! Hát nem érted? - lettem egyre szomorúbb.

A könnycsatornáim teljesen megteltek szóval muszáj voltam megengedni a gátat, ami elárasztotta az egész arcomat.

- Nem tudnál visszajönni? Tudom, hogy lehetetlent kérek, de én mégis hinni akarok a csodákban... Amióta elmentél folyamatosan azt kívánom, ez bárcsak egy rossz álom lenne, és minél hamarabb fel szeretnék belőle kelni. De az, hogy felkelek minden reggel, viszont nem ebből az álomból az olyan rossz. Hiába szeretném, hogy még egyszer magadhoz szoríts, vagy végig simíts az arcomon, vagy puszit adj... Tényleg nem fogsz többé? - sóhajtottam. - Azt hiszem, hogy lassan el kellene innen mennem. Viszont tényleg nem akarlak elhagyni, ez olyan fájdalmas. Mintha a szívem nem is lenne a helyén. Hiányzol.

Ezután a könnyeimmel küszködve tényleg elbúcsúztam Bomtól végleg. Bár még mindig voltak kérdéseim, amikre sajnos sohasem kapok majd választ... De valahogyan túl kell ezt vészelnem, és Bom miatt tovább kell állnia az egész csapatnak, és Jiyeonnak is. Biztosan nem lenne boldog, ha erőtlenül lépnénk fel és csalódást okoznánk a rajongóinknak. Plusz remélem, hogy a JiHyun páros majd kitart egymás mellett, hiszen nem akarta, hogy szakítsanak. Bár efelől nincs kétségem, tudja szerintem mindenki, hogy mennyire szeretik egymást. Az, hogy Zelo mihez fog kezdeni a jövőben, senki sem tudja. Mégis, hogyan fogja ezt feldolgozni? Mindegyikünknek ez a kérdés forog a fejében. Szegény eléggé gyenge érzelmileg, hiába mutatja magát nagyon erősnek... Nagyon sajnálom őt, nem lennék a helyében. Mindannyinknak nagyon nehéz, de nem mi veszítettük el azt a személyt akit a világon a legjobban szerettünk, a boldogságunkat, a szomorúságunkat, a életünk értelmét, az embert akiért érdemes volt felkelni, és élni. Jó, nyilvánvaló, hogy nem csak ő számított neki az életében, de amióta ő az életünkbe jött, nagyon megváltoztam/tunk. Egy olyan lányt ismerni, mint ő... tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Amióta őt megismertem más lettem. Sőt az egész banda megváltozott. Jiyeon-ról nem tudok nyilatkozni, de annak is örülök, hogy őt megismertem őt is nagyon szeretem. És hálát adok az égnek, hogy ő makkegészséges, ha mindkettőjüket el kellene veszítenem, lehet, tényleg nem bírnám ki.

A kis elgondolkodásom után felálltam onnan, és elindultam. Kisétáltam a temetőből, majd az autómhoz léptem, beszálltam. Amikor bent ültem a kormányra tettem a kezem, és megszorítottam azt.

- Túl vagyunk ezen is... - hagyta el egy sóhaj a számat már megint. Elindítottam az autót, majd gurulni kezdtem hazafelé. Utána elkezdtem gondolkodni, hogy talán nekem is a többiekhez kellene mennem. Nem szeretnék egyedül maradni ezen a rettentő szomorú napon. A telefonomat a kezembe vettem, majd kikerestem benne Jiyeon számát, és tárcsáztam. Párat búgott, majd felvette.

- Szia Jiyeonnie - szóltam bele. - Még mindig nálatok vagytok?

- Igen - mondta. - Gyere nyugodtan te is. Nézzük a közös videóinkat, legalább így láthatjuk. Sőt ne csak nyugodtan gyere, hanem muszáj itt lenned!

- Én is ezért hívtalak. Mondani akartam, hogy megyek. Körülbelül tíz perc múlva ott is leszek.

- Rendben, szia - rakta le a telefont.

Amikor beléptem az ajtón a nappaliba mentem, ahol a többiek körülbelül sírógörcsöt kapva figyelték a képernyőn lévő lányt. Leültem én is, és néztem a többiekkel. Nem szólaltunk meg, csak Őt figyeltük. A mosolygó arcát, a derűs nevetését, a néha-néha síró arcát. Most, hogy ezt így nézem, ő nem akart nekünk úgy megmaradni, mint egy szomorú emlék. Mindenkinek elmondta a videóban, hogy mennyire szereti azt, hogy mennyire boldog velünk. ‘Szeretlek Yongguk oppa!' zene volt a füleimnek. Én is szeretlek téged Kim Bom.

Minirigó & Adrienn xX

Chapter Thirty-Six

*Jiyeon POV*

Eljött a szeptember, ez másoknak az iskola kezdetét jelentette, viszont nekünk egy nagyon rossz időszakét. Bom augusztus végére annyira legyengült, hogy nem tudott szinte már járni sem önmagától, ezért hát kórházba is került, ahol meg mondták, hogy neki már tényleg nincsen sok hátra. Teljesen ki voltam borulva, amiért nem tudott bemászni a kórházban, időben... Most ezért kell hamarabb meghalnia. A világ olyan igazságtalan! Amikor a többiek megtudták mindannyian lefagytak a meglepődöttségtől, amiért ilyen jól titkolta, vagyis titkoltuk. Zelo teljesen ki van bukva folyamatosan sír, Himchan egyáltalán nem akar hinni ezeknek a híreknek, és reménykedik, hogy ez csak egy nagyon rossz vicc. Jongup pedig folyamatosan a hatalmas pandáját ölelgeti a könnyeivel küszködve. Daehyun pedig velem együtt jár hozzá, és most nem az én kedvemben szeretne járni, hanem a Boméban. Yongguk pedig szinte csak annyira megy haza, hogy aludjon. Youngjae pedig próbál erős maradni, és bennünk tartja a lelket amennyire tudja.

- Jiyeon - tette a vállamra a kezét Dongwoo. - Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje enned is valamit? Folyamatosan eljárkálsz itthonról úgy, hogy nem táplálkozol. Egyáltalán nem figyelsz az egészségedre! Tudom, hogy nehéz most neked, de az, hogy éhezteted magadat, az semmi képen nem megoldás!

- Dongwoo... egyáltalán nincs étvágyam. A legjobb barátnőm haldoklik, fel tudod te ezt fogni? Most is itt beszélgetek veled, amikor már réges-régen a kórházban kellene ülnöm az ágya mellett!

- De ez nem mentség arra, hogy te is kórházba kerülj, vagy esetleg még rosszabb! Legalább kekszet vagy ilyesmit egyél légy szíves, már az is több mint a semmi - sóhajtott.

- Rendben - egyeztem bele. Tudom, hogy Dongwoonak is ugyan olyan nehéz, mert végül is nagyon régóta ismeri ő is Bomot, és szinte végig itt volt velünk az elmúlt év során.

- Köszönöm, hogy végre belementél - húzódott egy kellemes mosoly az arcára. - Akkor keresek neked valamit addig gyorsan készülj el, és mehetsz is - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött, én pedig hallgattam rá.

Felöltöztem, meg összeszedtem a cuccaimat, amiket kért tőlem és vártam Dongwoora a kezembe nyomta a kekszet, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elindultam. Daehyun mostanában már nem jön fel csak megvár a parkolóban, szóval gyorsan - már amennyire tudtam - lelifteztem. Amint kinyílt előttem az ajtó rohantam is az autóhoz. Beszálltam, és üdvözöltem a barátomat.

- Megjöttem - nyomtam egy puszit az arcára. - Jól aludtál?

- Attól függ manapság mi tartozik a jól aludtál hatásköre alá... - húzta el a száját.

- Akkor te sem? Mondjuk ilyen helyzetben kicsit érdekes lenne, ha nyugodtan tudnánk aludni - húztam félmosolyra a számat, majd Daehyun beindította az autót, és elindultunk a kórház felé. A kezemben még mindig a kekszes zacskót szorongattam, már csak addig kellett volna eljutnom, hogy a tartalmából egyek akármit is...

- Egyet értek. Pedig igazán ránk férne... Szegény Bomnak se lehet valami jó, hogy így lát minket...

- Nyilván neki ez az egész helyzet nem könnyű. Hatalmas fájdalmat élhet át, nem is merem elképzelni, hogy mi lenne velem a helyében... - néztem ki az ablakon. Ez a táj amit nap mint nap látunk olyan undorító, és lehangoló. Egyáltalán nem akarok ebben az irányban közlekedni.

- Ezért kéne legalább nekünk tartani benne a lelket... De ez túlságosan nehéz. Zelo szobájából is lassan akvárium lesz... Yongguknak meg lassan a kórház az otthona. Ez így nem állapot - rázta fejét.

- Végül is meglehet érteni. Először szerelmes és a hőn szeretett szerelme meg fog halni, ezt egészen nehéz feldolgozni. Olyan mintha egy nagyon-nagyon rossz sorozatban lennénk - sóhajtottam.

- De a sorozatok általában jól végződnek nem? - kérdezte félve.

- Sajnos nem minden esetben - folytak össze a könnyeim a szememben, de megtörölgettem őket. - Nem sírhatok már most, még oda sem értem.

- De inkább itt add ki magadból, mint Bom előtt - szorított rá támogatás kép kezemre.

- Nem akarom őt elveszíteni Daehyun - engedtem szabadjára az érzéseimet. - Mi lesz velem nélküle? Sőt mi lesz a többiekkel? Az apukájával, Zeloval, Yongukkal? Szerinted erősek tudnak maradni? És kettőnkkel mi lesz? Kitartunk egymás mellett, ugye? Olyan borzasztó a tudat, hogy akármikor mehetek be a kórházba, és hozzám vághatják, hogy meghalt... - csuklott el a hangom. - Ezt még elképzelni is rossz... - suttogtam.

Daehyun félre állt majd leállította a motort. Kiszállt az autóból és átjött az én oldalamra. Az ajtó kinyílt ő pedig kiszállított a helyemre ült aztán pedig az ölébe húzott és szorosan átölelt.

- Nyugodj meg - simogatta hátamat és fejemet. - Én mindig itt leszek neked, ezt jegyezd meg. Majd mindenkivel együtt átvészeljük ezt az egészet oké? - fogta két keze közé arcomat.

- Remélem, hogy így lesz, ahogy mondod. De nektek ez sokkal nehezebb lesz, mert színpadra kell állnotok. Rendben lesztek?

- Muszáj lesz... - sóhajtott. - Nem hagyhatjuk cserben a rajongókat. De tudom, hogy ők sem fognak minket cserbenhagyni és rengeteg támogatást fognak nekünk nyújtani - mosolygott halványan.

- Tudom, hogy csodálatosak a fanjaitok. Azóta tudom, amióta ismerem őket, bár volt pár, akikkel nem volt a legjobb élményem, de ettől függetlenül igazad van - bólogattam helyeslően.

- Megnyugodtál?

- Úgy ahogy - mosolyogtam. - Ez neked köszönhető, szeretlek.

- Akkor jó. Én is szeretlek - mondta majd megpuszilta a homlokom. Még egy picit így ültünk majd Daehyun visszaült a kormány elé és folytattuk az utunkat.

Az út többi részén már nem beszéltünk, mert ha megtettük volna úgyis sírás lett volna a vége, ahogyan ismerem magam. Úgy sem volt olyan sok idő körülbelül öt perc. Amikor odaérkeztünk kiszálltunk, összekulcsoltuk a kezünket majd elindultunk. Nem kellett sokat menni ahhoz, hogy Bom kórtermébe érjünk, de amikor odaértünk láttuk, hogy éppen Zeloval folytat eszmecserét, szóval nem zavartuk őket inkább leültünk a terem előtti sárga lehangoló kórházi székekre. Pár perc elteltével siető lépteket hallottunk magunk mellett, odatekintettünk és láttuk, hogy jön a mi elveszett kis bárányunk.

- Itt...vagyok... - lihegett Yongguk.

- Mi tartott ennyi ideig? - néztem rá összeszűkített szemekkel.

- Elaludtam ezért később tudtam fürdeni, menni, plusz még ettem is - vakargatta meg a tarkóját.

- Az a lényeg, hogy itt vagy - mondtam.

- Egyébként miért itt ültük? - döntötte oldalra a fejét.

- Mert Zelo van bent - vágta rá Dae.

- Most ez komoly? Ne idegesítsetek már - rontott be a szobába. - Szia drágám - sétált oda Bomhoz. - Ugye nem zavarok? Tudom, hogy nem szóval... Zelo ne nézz rám ilyen csúnyán.

- De megzavartad a beszélgetésünket! - mondta szomorúan.

- Nem érdekel - jött a válasz egyöntetűen.

- Mióta vagyok én a te drágád? - kuncogott Bom már amennyire tudott...

- Amióta világ a világ - mosolygott. - Egyébként amióta te lettél a legdrágább kincsem, amit meg akarok óvni - simított végig az arcán.

- Hát nem aranyos? - kérdezte a többiektől Bom.

- Zelo te ezeket, hogy bírod? - érdeklődött haverjától Dae.

- Úgy ahogyan te amikor Jiyeonnal csinálnak ilyeneket - vágott csalódott fejet.

- De vele nem teszik ezt ilyen intenzíven - tette szívére a kezét Daehyun ezzel jelezve megkönnyebbültségét.

- Vagy csak te nem tudsz erről - fordult hátra Yongguk és huncut fejet vágott.

- Hé! - csaptam a hátára gyengéden. - Miért vádolsz meg ilyenekkel?

- Ki vádol? Ez csak egy feltételezés - javított ki.

- Hiányozni fogtok - suttogta Bom.

- Ne mond ilyet ettől összeszorul a szívem - mondtam szomorúan. - Nem akarlak elveszíteni Bom...

Mindannyian köré álltunk és körbeöleltük. Olyan nehéz volt elhinni mindannyinknak, hogy ez a lány itt előttünk már nem sokáig lehet az élők között.

- Nélküled biztosan nem lesz teljes az életem - mondta könnyeivel küszködve Yongguk. - Hogyan fogok egyáltalán az én kis pandamániásom nélkül élni? - fogta meg a kezét.

Zelo nem tudott szólni, csak némán állt és figyelte az összes mozzanatunkat. Le lehetett olvasni az arcáról minden gondolatát, már csak arra vártunk, hogy végre hangosan is kimondja, de nem hittünk abban, hogy megteszi.

- Hát úgy ahogy előtte - bökte meg óvatosan Yongguk oldalát amitől az összerezzent. - És aztán nehogy nekem teljesen kikészüljetek! Hát mit fogok én odafentről gondolni? Egy vidám sorozatot akarok majd nézni nem valami ócska drámát...

- De én el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet nélküled az élet - mondtam - nekem mit tanácsolsz?

- Támaszkodj Daehyun Oppára! És majd ha lesznek kicsi JiHyunok akkor majd mindegyikbe küldök magamból valamit... De hogyha rosszak lesztek és mindig csak sírni fogtok, akkor a rossz tulajdonságaimat küldöm. Szerintem nem szeretnél egy Daehyunnál is egoistább gyereket - nézett rám fenyegetően. - Hogyha pedig eltaszítod magadtól Daehyunt, akkor nem, hogy jó tulajdonságot, de még rosszat se kapsz! - nyújtotta ki a nyelvét.

- Nekünk... lesz gyerekünk? - néztem Daehyunra.

- Hallod nem? - mutatott Bomra. - Most már muszáj. Én nem akarom, hogy kísértsen Bom. Hidd el néha elég félelmetes tud lenni - borzongott meg.

- Semmi sem muszáj csak meghalni - kommentálta Yongguk.

- Oppa! - szólt rá Bom. - Ez esetben nekik nem csak meghalni muszáj!

- De az én terveimben nincs az, hogy lesz gyerekem - hajtottam le a fejemet.

- Jiyeon most már van! Kész nem fogadok el apellátumot! Nektek lesz gyereketek és kész! Vagy szeretnétek, hogy dobjam az eredeti utolsó kívánságom és ez legyen az?

- Nem kell - utasítottam vissza az ajánlatot.

- Akkor jó. Biztosan aranyos kis gyerekeitek lesznek - vigyorgott önelégülten. - Viszont az remélem, hogy apa nem szándékozik egy újabb gyereket csinálni Hyorimmel - borzadt el a gondolatra.

- Zelo veled mi van? - nézett rá Yongguk. - Olyan csendben vagy...

- ... -  pillantott ránk, de nem szólt semmit.

- Más reakció? - vontam fel a szemöldököm.

- Nincs - szólalt meg.

- Junhong! - "kiáltott" fel mérgesen Bom. - Szerinted én így szeretnék rád emlékezni?! - fújta fel az arcát.

- Én sem így akarok rád - mosolygott. - Az, ahogyan itt fekszel egyáltalán nem szép emlék.

- Sajnálom Zelo, de én nem tehetek róla! Nem véletlen, hogy nem jöttem be hamarabb a kórházba, de ha gondolod távozni is lehet és akkor nem kell rám így emlékezni!

- Túl sok a dráma - szólt közbe Yongguk.

- Nem tudjuk - mondtam. - Nem találkoztunk vele.

- Figyeljetek - sóhajtott. - Hogyha elmegyek össze kell tartanotok világos? - mutatott ránk.

- Összefogunk - mondtuk egyszerre. - Megígérjük.

- Akkor jó. És szeretném ha tudnátok, hogy fentről is figyelni foglak ám titeket! Mondjátok meg Channiéknak, hogy nagyon szeretem őket. Titeket is nagyon szeretlek. Gyertek ide - mondta el újra a szokásos monológját miközben ölelésre tárta karjait. Napok óta ez megy azzal a különbséggel, hogy van, mikor más emberek hiányoznak, vagy mindenki itt van. Ide jövünk ő elmondja a búcsú beszédet, mert, hogy sosem tudhatja mikor jön el az idő és nem szeretne búcsú nélkül elmenni...

- Nagyon szeretünk téged és soha sem felejtünk el - mondtuk ismét egyszerre.

- Ha meg is tennétek, gondoskodnék róla, hogy újra eszetekbe jussak - kacsintott.

- Felejthetetlen vagy, szóval nem lesz szükségünk erre - mosolyogtam.

- Tudod Bom rengeteg jót tettél velünk is és a rajongókkal - mosolygott Daehyun. - Sosem felejtem el a pillanatot, amikor lehúztad Yongguk hyung nadrágját a reptéren - emlékezett vissza az ominózus esetre miközben a plafont nézte.

- Nagyon örülök, hogy te vagy az a lány, akibe beleszerethettem - mosolygott Zelo majd odalépett hozzá és megcsókolta - szeretlek.

- Végre megszólaltál - nyugtázta egy mosollyal tettét Bom.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy elmenjünk - néztem a többiekre, majd kézen ragadtam annyijukat, amennyijüket csak tudtam, és kisétáltunk az ajtón.

*Bom POV*

Miután mindenki kiment a szobából és Jiyeon felhívta apát arra vártam, hogy megjelenjen. Egyre rosszabbul érzem magam, de ezt nem mondhatom el nekik. Egyszerűen tudom, hogy már nem húzhatom sokáig… De ha ezt elmondom nekik kibuknak. Már csak Zelo látványa is felemészt… egész idő alatt alig szólt két szót. Fáj, hogy ennyire szétesett méghozzá miattam. Vajon tényleg be tudom tartani, amiket mondok? Tudom majd őket figyelni fentről és segíteni nekik? El tudom küldeni néhány részem a kis JiHyunokkal? Tényleg meg szeretném tenni. Vajon sikerül Zelonak a közvetlen orra elé keríteni egy normális lányt? Persze olyat, aki nem szebb nálam. Szeretném ha Zelo senki iránt nem táplálna ilyen fajta szerelme, mint irántam. Legyen szerelmes, de ne úgy, ahogy velem volt. Vajon milyen gyerekeink lettek volna? Biztosan tehetséges és aranyos gyerekek… Ajj Zelo… ugye nem fogsz teljesen beleroskadni? Nagy köhögések közepette voltam épp, amikor a B.A.P három hiányzó tagja lépett körünkbe. Velük is elbeszélgettem egy kicsit majd, hogy még talán utoljára együtt legyen a csapat behívtam a többieket is. Próbáltunk úgymond jól szórakozni, de semmi nem volt az igazi. A nevetésekbe rengeteg keserűség lakozott… Fájt, hogy így kell érezniük magukat miattam… Mikor apa megérkezett a többiek kimentek én pedig vele maradtam. Persze előtte mindenkit jól megölelgettem és elmondtam nekik vagy 100x, hogy „szeretlek”.

- Hogy érzed magad? – ült le az ágyam mellé majd keze közé fogta az enyémet.

- Elég gyatrán. Úgy érzem nemsokára elfogy a homok, ami lepereghet – nevettem fel keserűen, de aztán köhögésbe fulladtam.

- Ne mondj ilyeneket! Édesanyád is mondta és igaza lett. Nem akarom, hogy neked is igazad legyen! Biztos nem akarod a műtétet? Még megmenthetnek! – erősködött ismét apa.

- Apa nem! Nem szeretnék más szívével élni… Tudod jól – suttogtam.

- Rendben nem hozom fel többé – sóhajtott. – Nagyon hiányozni fogsz!

- Tudom apu… te is nekem. Aztán vigyázz magadra ne legyél teljesen Hyorim terhére.

Még tegnap bejött hozzám Hyorim és elbeszélgettünk… Megkértem, hogy semmi esetre se hagyja el apát ha tényleg szereti hanem támogassa akármennyire is kel ki önmagából. Azt mondta tényleg szereti apát és nem kell aggódnom. Tudja, hogy mennyire nehéz lesz neki és megérti. Pszichológus, amit eddig nem is tudtam. Talán ez még jól is fog jönni apának. Gondoltam rá, hogy megemlítem Zelonak, de akkor biztos kitérne a hitéből…

- Rendben – bólintott. – Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Ez a beszéd – mosolyogtam. Még egy kicsit elbeszélgettünk a régi dolgokról. Apa mesélt egy csomó mindent arról, ahogy találkozott anyával, ahogy felnőttem, mikor először megszólaltam. Miután kiment akaratlanul is elkezdtek potyogni a könnyeim. Szegény apa… mindenki itt hagyta. Anya és most még én is. Nem lehetnek unokái és semmi ilyesmi. Bocsánat apa, sajnálom! – gondoltam miközben könnyeim törölgettem. Egy nővér bejött, hogy kicserélje az infúzióm és nyugtázta, hogy elég ramaty állapotban vagyok. Na ne mondod? Én is észrevettem… Megkértem, hogy küldje be Zelot mert beszélni szeretnék vele. Miközben ő ezt a kérésem teljesítette elővettem a párnám alól a Zelonak szánt videót és a takaróm alá rejtettem. Úgy érzem oda kell neki adnom most. Az ajtó óvatosan kinyílt és belépett rajta Ő. Szemei – mint mostanában mindig… -, kisírtak voltak és óriási karikák feküdtek alatta. Szinte mindenki így jött be mostanság hozzám… Zelonak viszont különösen meggyötört arca volt. Látványára összeszorult a szívem.

- Itt vagyok – mondta.

- Ne legyél ilyen - szomorkodtam miközben nyújtottam felé a kezem, hogy jöjjön és fogja meg.

- Milyen ne legyek? - jött közel hozzám és teljesítette akaratom.

- Ilyen morcos és szótlan. Nem szeretem, hogy ilyen vagy. Inkább vidíts fel - mosolyogtam közben pedig hajába túrtam. Olyan puha... már nem sokáig érezhetem...

- Nem tudlak felvidítani úgy, ha magamat sem tudom sajnos - mosolyodott el. - Igen épp ez a baj, ez a tudat, hogy el foglak veszíteni, fáj..

- Tudom... nekem is nagyon rossz... Miattam itt mindenki teljesen depresszióba esett és pont úgy néz ki, mint te. Az élettel teli, energikus B.A.P eltűnt. Itt egyedül nekem kéne így kéneznem - kezdtem el könnyezni.

- Vissza fog térni, csak idő kell hozzá. Miért csak neked? Miért kellene mindent egyedül elviselned?! Ha áttudnám venni a betegségedet, hidd el megtenném, de  az élet ilyen szar és nem tudok tenni semmit! Ölbe tett kézzel kell végig néznem azt, ahogyan meghalsz... Miért ilyen az élet? - mosolyodott el halványan - Túlságosan igazságtalan.

- Choi Junhong! A te életed sokkal, de fontosabb, mint az enyém, úgyhogy ilyenekre még csak ne is gondolj - csóváltam a fejem. Egy ideig csak csendben ültünk majd megszólaltam. - Még sose táncoltál nekem aranyosan... Mindig csak a műsorokban láttam. Tudom, hogy ebben a helyzetben ez abszurd kérés és semmi kedved hozzá, de táncolsz nekem? Annak nagyon örülnék - mosolyogtam.

- Mit szeretnél látni? - kérdezte. - De nekem a te életed fontosabb, mint az enyém...

- De a világnak nem - mondtam. - A Crash-t és a Stop It-et az olyan aranyos - kuncogtam. Zelo felállt majd elindította telefonján a zenét. Nagyon cuki volt, ahogy táncolta és énekelte a dalok összes részét. Én örömtől csillogó tekintettel figyeltem. Tényleg nagyon édes volt. Miközben táncolt mosolygott és próbált olyan lenni, mint egy fellépésen, de a szomorúság rengeteg jelét fel lehetett fedezni az arcán. Idő közben megindultak a könnyeim… Észre vettem, hogy Zelo is sír annak ellenére, hogy mosolyog. Persze nem olyan igazi sírás volt csak egy-két könnycsepp hagyta el könnycsatornáját. A táncot nem hagyta abba, biztos azt hiszi nem vettem észre. Az előadás végén még egy gwiyomit is kaptam tőle, amin csak nevettem.

- Feküdj be mellém - kértem miután befejezte. Még így utoljára szerettem volna összebújni vele és érezni, hogy tényleg az enyém. Ahogy ver a szíve, ahogy levegőt vesz és mindent.

- Rendben - mondta, majd befeküdt mellém, karját bedugta a fejem alá és magához húzott. - Szeretlek!

- Én is szeretlek – mondtam miközben felé fordultam. - Nagyon aranyos voltál - simítottam végig arcán. - Köszönöm - suttogtam és gyengéden megcsókoltam.

- Örülök, hogy örömöt szerezhettem neked.

- Már értem miért vannak ezekért oda a fanok annyira. Videón is eszméletlen aranyos, de így - vigyorogtam.

- Legalább végre eljutottam addig, hogy mertem előtted táncolni. Köszönöm, hogy ezt mondod egyébként. Bár meg tudnám állítani az időt, és örökre így tudnék veled maradni...

- Az nagyon jó lenne... de sajnos lehetetlen – sóhajtottam – Nagyon szeretlek Junhong – mondtam majd ajkaim az ajkaira tapasztottam. Miután kis akciónkat befejeztük mellkasára hajtottam a fejem. Jó érzés volt hallani, ahogy ver a szíve. Remélem nagyon sokáig fog ez még így működni. - Mesélj valamit – kértem. Szerettem volna az ő hangját hallani így utolsó perceimbe.

- Olyan jó lenne, ha egészséges lennél. - simogatta meg az arcomat. - Nem lenne jó összeházasodni? – Ó dehogynem… ha tudnád mennyit gondoltam már rá… - Eltervezni együtt a jövőnket? Képzeld el ahogyan a lányunk és a fiunk együtt felnő, természetesen a fiú lenne az idősebb – mondta, amin kicsit felkuncogtam. Igen a mi gyermekeink. Milyen csodálatos is lenne. - Ahogy játszanak együtt azt olyan jó elképzelni... – folytatta. Mellkasom egyre jobban szorított. Mindenem elzsibbadt. Nem éreztem a végtagjaim csak a fojtogató érzést a mellkasomban. A kazettát a „szerelmemnek” felirattal óvatosan Zelo kezébe csúsztattam. Meglepődött éreztem rajta, de nem hagyta abba a mesélést. Az ő szíve egyre hevesebben vert. Évekig el tudnám hallgatni, ahogy beszél és ver a szíve. Oldalamat cirógatta puha kezeivel. - Vagy amikor már nagyok és a lányunknak barátja lesz és a testvére pedig elveri a fiút, hogy hagyja békén a kishúgát... – Igen… a fiúnk biztosan megvédené a kishúgát. Mindig összetartanának – gondoltam, miközben a világ egyre jobban sötétedett körülöttem. Hirtelen egy fénycsóva jelent meg. Anya? – kérdeztem, ő pedig a kezét nyújtotta. Többé már nem éreztem semmit, de még hallottam Zelo utolsó szavait. - Én ilyen életet szerettem volna veled, de a betegséged nem így akarja - folyt végig egy könnycsepp az arcán és az enyémen is.

*Jiyeon POV*

Kint ültünk a többiekkel és vártunk arra, hogy Zelo kijöjjön, de nem jött. Eléggé gyanús volt az, hogy eddig folyamatosan hallottuk, hogy beszélgetnek, viszont már egy ideje csak zokogás hangját lehet hallani. Felálltam, majd a többiek is, de úgy gondoltam, hogy bemegyek egyedül.

- Miért nem maradtok kint? Majd kijövök és elmondom nektek a fejleményeket - mondtam, majd beléptem az ajtón.

A jelenet a következő volt: Zelo folyamatosan rázogatta Bom testét, és suttogta neki, hogy kelljen fel, de a lány teste csak mozgott, mint a zselé, de nem szólt vissza semmit.

- Mi-Mi történt Zelo?! - kérdeztem idegesen.

- N-n-nem lélegzik... Nem dobog a szíve... Nincs pulzusa... - nézett rám majd elengedte a lányt, és felém közeledett majd megragadta a vállamat. - Meghalt... Érted?

- Miről beszélsz?! Ez képtelenség... ez nem történhetett meg - léptem oda Bomhoz és megállapítottam, hogy tényleg igazat mondott. Hirtelen Zelo mögém jött, és magához szorított én pedig megfordultam, és viszonoztam az ölelését. Tudtam, hogy most neki a legnehezebb... Kinyílt az ajtó, majd a többiek léptek be rajta.

- Hé Zelo mit csinálsz Jiyeonnal?! - kérdezte Dae. - Miért nem Bommal vagy? - majd megtekintette, hogy a teste szinte tartás nélkül van ott az ágyon... - Miért nem szóltok egy orvosnak?! Hülyék vagytok? - kérdezte, majd kiszaladt a folyosóra.

Pár perc múlva jött az orvos, és tényleg megállapította.

- Ma, 2015. 09. 17-én Kim Bom életét vesztette 14:53-kor. Őszinte részvétem önöknek - fordult felénk. - Ha hamarabb szóltak volna talán meglehetett volna menteni...

'Talán...meg...lehetett...volna...menteni....' visszhangzott ez a mondat a fejemben... Lehetetlen. 'Kim Bom életét vesztette...' Nem lehet....

De furcsa, hogy ide is elérkeztünk... Milyen gonoszak vagyunk Adriennel :( És sajnos még milyen gonoszak leszünk :\ Remélem minden kedves olvasónál elértük a kívánt hatást :$ Nálam rengetegszer megtörtént a sírás, mialatt ezeket az utolsó részeket írtuk... Ugyanis sajnos már nemsokára vég a blognak :( Előre is köszönöm mindenkinek, aki végig velünk volt ^^

Adrienn & Minirigó xX