Chapter Thirty-Seven

Daehyun POV*

Öt nap… öt nap telt el azóta, hogy Bom eltávozott tőlünk. Öt napja figyel ránk az égből és őszintén szólva nem hiszem, hogy elégedett lenne azzal, amit lát. Zelo teljesen ki van bukva… Egyszerűen nem hajlandó kijönni Bom szobájából. Szerinte ott olyan, mintha Bom még mindig élne mivel érzi az illatát meg ilyesmi. Saját bevallása szerint megnyugvással tölti el, hogy Bom legtermészetesebb környezetében van és az ő cuccaival van körül véve. Jongupptól természetesen behúzta az óriás pandát és folyamatosan ahhoz beszél. Sokszor van olyan is, hogy csak turkál Bom ruhái között vagy szétpakol és rendet tesz. Eléggé megszállott lett, ha lehet így mondani. Persze ezt Bom apukája egyáltalán nem bánja, sőt volt már olyan is, hogy arra érkeztünk hozzájuk, hogy egyszerre sírnak egymásba karolva. Szerencsére rajtunk kívül ott van Hyorim, aki egy depressziós ember helyett most kettőt ápolhat. Tényleg szeretheti azt az embert. Egyébként Zelo mióta eljöttünk a kórházból folyamatosan bámul egy kazettát. Fogalmunk sincs mi van rajta, de neki sem mivel még nem nézte meg. Vajon Bom adhatta neki? Te jó ég! Az utóbbi időben biztosan ezért csinált mindenkivel fényképet és videót. Hogy legyen mire emlékezni. És senki nem jött rá semmire! Vagy talán… Úr isten! Ez volt az a titok, amit Yongguk és Jiyeon titkolt és Bom is tudta! Nem voltam elég jó nyomozó… Azt hittem valakit meg akarnak szívatni és lezártam az ügyet. Talán tényleg az éneklésnél kéne maradnom? Nem! Inkább tovább fejlesztem tudásom! És, hogy mi van velünk? Yongguk teljesen ki van borulva és folyamatosan a könnyeitől áztatott papírra veti érzéseit. Ez alatt a pár nap alatt rengeteg dühös, szomorú, fájdalommal, reménnyel teli és depressziós dal született. Nem hiszem, hogy a rajongóink örülnének neki ha egy ilyen albummal jönnénk ki… De biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő albumainkon lesz belőle 1-2. Hihetetlen mennyi különböző gondolatot és fájdalmat elindított ez a tragédia Yongguk hyungban, hogy folyamatosan csak körmöl és körmöl. Jiyeon pedig… Nem egyszer történt, hogy azon kaptam épp véget szeretne vetni az életének. Igen szegény eléggé kibukott. Szerencsére Zelo nem került ebbe az állapotba. Már megkértem Hyorimet, hogy beszélgessen el kicsit Jiyeonnal, mert rám nem hallgat, mikor azt mondom neki, hogy „Édesem ez nem megoldás! Nem teheted ezt magaddal, szerinted ennek Bom örülne? Nem az volt az egyik kívánsága mielőtt elhagyott, hogy maradjunk együtt?” és így tovább és így tovább… De most tényleg mit érne el azzal, hogyha véget vet az életének? Csak mindenki még jobban kibukna… És szerintem Bom abban az életében is kinyírná, mikor találkoznak. Most, öt nappal később megtartjuk Bom temetését. Egyébként eléggé lehangoló látvány most mindenkit feketében látni minden nap… Alapból semmi bajom a fekete színnel, de most nagyon undorodom tőle… A temetést Hyorim és Youngjae intézte. Egyedül nekik volt meg hozzá a lelki erejük. Hyorim azért mert még nem kötődött annyira Bomhoz, Youngjae pedig azért mert ő volt az egyetlen, aki bírta lelkileg, hogy segítsen néhány dologban. Furcsa, de még az eső is esett ezen a szomorú napon… Egy ideje azt játszottuk Jiyeonéknál, hogy ő kifestette magát majd mikor indultunk volna Bomékhoz sírni kezdett. Én megnyugtattam ő pedig újra felkente a sminket… Ez ment már legalább egy órája. Oké, hogy jól akar kinézni, de azért ezt nem kéne…

- Meddig akarjuk még ezt csinálni? – sóhajtottam, ahogy Jiyeon újra a fürdőbe ment. – Nem jöhetnél egyszerűen naturában?

- Szépnek kell lennem mikor elbúcsúzom a legjobb barátnőmtől! – nézett ki az ajtón.

- De te akkor is csodálatosan nézel ki ha nincs rajtad smink – győzködtem.

- Nem érdekel – jelentette ki majd újra elkezdte festeni magát. Mikor készen lett végre nem sírta el magát így el tudtunk indulni Bomék otthonába. Mikor megérkeztünk eléggé gyászos volt a hangulat… Habár most tényleg az kell. Beléptünk a házba és nagyon rossz látvány fogadott. Úgymond egy kis szentély volt körbe rakva gyertyákkal középen Bom kedvenc cuccaival és az egyik képével. Még ZeBom is ott volt mellette. Hát igen imádta azt a macit. Zelo és az apukája előtte térdepelt és sírtak… Az utóbbi napokban rájöttem, hogy az ember könnycsatornája kifogyhatatlan… Amint ezt Jiyeon meglátta ő is odasietett és csatlakozott a sírók köréhez. Az ember azt hinné, hogy a leader majd tartja magát, de nem mert egy távol eső sarokban felfedeztem, ahogy Bom egy másik képét szorongatva sír és felolvassa az egyik dalszövegét, amit írt. Mély levegőt vettem majd Himchanékhoz álltam.

- Bocsi a késésért csak… Jiyeon mindig elsírta a sminkjét – húztam el a szám.

- Szerintem nem probléma – mondta Youngjae. – Ahogy itt sírnak még egy ideig biztosan nem indulunk el…

- Talán nem is baj – mondta Jongup – Szegénykék még nem készültek fel eléggé erre az egészre.

- Lehet el kéne halasztani? – kapcsolódott be Himchan is.

- Nem – jelent meg Hyorim. – Az csak rosszabb. Minél tovább halasztjuk a végső búcsút annál nehezebb lesz nekik – magyarázta. – Sokan csak az után fogják fel, hogy a szerettük eltávozott miután látják, ahogy eltemetik őt.

- Igazad lehet – sóhajtott Himchan.

- Biztos, hogy igazam van. Pszichológus vagyok én értek hozzá…

- Tényleg tudja mit beszél – helyeseltem. – Jiyeon manapság egyre ritkábban említi meg az öngyilkosság gondolatát és meg se próbálja – támasztottam alá tényekkel.

- Látjátok? – tárta szét karját.

Egy ideig még néztük, ahogy a lelkileg teljesen kikészült társaság sír viszont utána felállítottuk őket és elindultunk a temető felé. Késtünk… De szerintem ez egyértelmű a történtek után. A pap üdvözölt mindenkit. Elmondta a szokásos beszédet, amin persze mindenki könnyezett vagy éppen sírt. Jiyeont ki is kellett vinni, mert egyszerűen nem bírta tovább. Zelo is majdnem összeomlott, de tartotta magát mivel szerette volna ha legalább itt erős tud maradni. Miután a pap elmondott mindent, amit kellett neki és szeretett volna elindultunk a sírhely felé. Mindenki hallgatott, csak az eső kopogását az esernyőn, a lépteinket és a kétségbeesett sírást lehetett hallani… Nagyon nyomott volt minden. Mintha mázsás sújt, cipelnénk a sírhelyéig. Megérkezve a pap újabb beszédet mondott meg mindenféle fohászt meg, amit ilyenkor szoktak. Ezek után szépen lassan elkezdték leengedni. Na Zelo eddig bírta. Sírva a sáros földre rogyott. Nem igazán érdekelte, hogy teljesen összekeni magát. Csak sírt és sírt. Himchan ment oda hozzá, hogy támogassa. Jiyeon is erre a sorsa jutott volna, hogyha nem tartom erősen. Mindenkinek őrülten fájt Bom hiánya. Egyszerűen a gondolat, hogy többé nincs velünk. Mikor először meghallottuk, hogy megtörtént, itt hagyott minket el se akartuk hinni. Mindenki csak lesokkoltan állt és bámulta Bom élettelen testét. Ezer gondolat futott akkor végig az agyunkon. Óriási volt a fájdalom, amit éreztem, de mégis rosszabb volt a tudat, hogy Jiyeon most teljesen ki fog készülni. Miután mindenkinek eljutott az agyáig, hogy mi történt még az én könnyeim is elkezdtek hullani. Akkor aztán tényleg mindenki sírt. Most is valahogy így érezzük. Egy nagyon fontos ember az életünkben eltávozott. Itt hagyott minket. Kész, vége. Mostantól nem fogjuk hallani derűs nevetését, örömét, kioktatását, mérgelődését vagy ahogy énekelget. Nem fogjuk látni, ahogy mosolyt csal valamelyikünk arcára, ahogy gwiyomizik Zeloval vagy, ahogy épp csikicsatát vívnak. Nem lesz olyan nap, amikor egy pandás hurrikán betör a házba és mindenkit felráz. Amikor segíteni próbál a hülyeségeivel Yongguk hyungnak dalszöveget írni és néha tényleg jó ötletet ad. Vagy, amikor féltékenységi rohamát éli ki rajtam, mert elveszem tőle Jiyeont. Sose felejtem el milyen fejmosást kaptam, amiért egy egész hétre megfosztottam őt a legjobb barátnőjétől. Ha akkor tudom, hogy ez lesz… Biztosan ezért akart Jiyeon mindig vele lenni. Hiszen ő tudta. Volt ideje felkészülni mégis ennyire összeomlott. Vajon mennyire szerethette azt a lányt? Mindenki rádobta a saját kis virágját a sírra majd végleg eltemették. Innentől nincs vissza út. Már tényleg megszűnt minden. Senki nem tehet ellene semmit. Rátettük az összes koszorút a sírra majd egy ideig ott maradtunk. Húsz perccel később már csak Jiyeon, Zelo, Yongguk, Bom apukája és én maradtunk a helyszínen. A többiek elmentek Bomékhoz, hogy rendbe tegyék a házat mire visszaértünk.

- Jól vagy? – kérdeztem Jiyeont miközben végigsimítottam arcán. Szegény úgy bújt hozzám, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetne. Könnyei pedig teljesen eláztatták a kabátom.

- Jól – mondta, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem így van.

- Mit szeretnél? Meddig maradjunk? – érdeklődtem tovább.

- Minél hamarabb menjünk haza – suttogta.

- Akkor menjünk – mondtam majd elindultunk az autó felé.

- Ti még maradtok vagy megvárjunk titeket? – fordultam Yonggukékhoz.

- Én még szeretnék maradni – mondta.

- Zelo?
- Én is veletek tartok – mondta lehangoltan és utánunk indult. Bom apukája csak bólintott, hogy menjünk úgyhogy el is indultunk visszafelé. Útközben senki nem szólt semmit. De nem is volt rá szükség. Mire visszaértünk minden el volt pakolva habár a kis szentély még mindig állt csak a fal mellett. Szerintem az még egy ideig biztosan ott lesz. Zelo mindenféle köszönés nélkül vágtatott Bom szobájába és magára zárta az ajtót. Mi pedig a többiekkel leültünk és a közös videókat kezdtük visszanézni. Mostantól semmi sem olyan, mint régen…

*Yongguk POV*

A többiek szép lassan elvonultak én pedig ott maradtam Bom sírja előtt egyedül. Térdre ereszkedtem, majd a mosolygó képét néztem. Olyasféle gondolatok jöttek a fejembe, mint például, hogy 'Miért pont ennek az imádni való lánynak kellett elmennie?' vagy, 'miért nem tudtam rá jobban vigyázni?'. Mármint tudom, hogy ezen úgysem tudtam volna segíteni, de mégis ez az érzés... nem tudom hová tenni.

- Tényleg elmentél, ugye? Soha többé nem fogsz válaszolni arra, amit kérdezek? Ez olyan szomorú. Veled együtt angyalom meghalt egy részem. Amikor elmentél elvesztettem az egyik legféltettebb kincsemet, soha nem akartalak elveszíteni... Örökké magamnál akartalak tartani, nem akarom elhinni, hogy ez az idő számunkra ilyen rövid volt... Ennek a szónak nem annak kellene a jelentésének lennie, hogy az idők végezetéig? - mosolyogtam halványan.

Párpercre megálltam a beszédben, mert hirtelen megannyi ember jelent meg a közelben, és nem akartam a gondolataimat megosztani, csak is vele... Holott tudtam, hogy a szavaim többé hozzá nem jutnak el. Végig néztem, ahogyan az emberek fájó arccal elsétálnak. A gyász olyan rossz érzés... Mintha meghalnál te is azzal az emberrel együtt, aki ténylegesen eltávozott.

- Tényleg nem jössz vissza többé? Ez most a valóság? Biztos ilyen szörnyű? Én nem akarok olyan életet élni, amiben te nem vagy benne! Hát nem érted? - lettem egyre szomorúbb.

A könnycsatornáim teljesen megteltek szóval muszáj voltam megengedni a gátat, ami elárasztotta az egész arcomat.

- Nem tudnál visszajönni? Tudom, hogy lehetetlent kérek, de én mégis hinni akarok a csodákban... Amióta elmentél folyamatosan azt kívánom, ez bárcsak egy rossz álom lenne, és minél hamarabb fel szeretnék belőle kelni. De az, hogy felkelek minden reggel, viszont nem ebből az álomból az olyan rossz. Hiába szeretném, hogy még egyszer magadhoz szoríts, vagy végig simíts az arcomon, vagy puszit adj... Tényleg nem fogsz többé? - sóhajtottam. - Azt hiszem, hogy lassan el kellene innen mennem. Viszont tényleg nem akarlak elhagyni, ez olyan fájdalmas. Mintha a szívem nem is lenne a helyén. Hiányzol.

Ezután a könnyeimmel küszködve tényleg elbúcsúztam Bomtól végleg. Bár még mindig voltak kérdéseim, amikre sajnos sohasem kapok majd választ... De valahogyan túl kell ezt vészelnem, és Bom miatt tovább kell állnia az egész csapatnak, és Jiyeonnak is. Biztosan nem lenne boldog, ha erőtlenül lépnénk fel és csalódást okoznánk a rajongóinknak. Plusz remélem, hogy a JiHyun páros majd kitart egymás mellett, hiszen nem akarta, hogy szakítsanak. Bár efelől nincs kétségem, tudja szerintem mindenki, hogy mennyire szeretik egymást. Az, hogy Zelo mihez fog kezdeni a jövőben, senki sem tudja. Mégis, hogyan fogja ezt feldolgozni? Mindegyikünknek ez a kérdés forog a fejében. Szegény eléggé gyenge érzelmileg, hiába mutatja magát nagyon erősnek... Nagyon sajnálom őt, nem lennék a helyében. Mindannyinknak nagyon nehéz, de nem mi veszítettük el azt a személyt akit a világon a legjobban szerettünk, a boldogságunkat, a szomorúságunkat, a életünk értelmét, az embert akiért érdemes volt felkelni, és élni. Jó, nyilvánvaló, hogy nem csak ő számított neki az életében, de amióta ő az életünkbe jött, nagyon megváltoztam/tunk. Egy olyan lányt ismerni, mint ő... tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Amióta őt megismertem más lettem. Sőt az egész banda megváltozott. Jiyeon-ról nem tudok nyilatkozni, de annak is örülök, hogy őt megismertem őt is nagyon szeretem. És hálát adok az égnek, hogy ő makkegészséges, ha mindkettőjüket el kellene veszítenem, lehet, tényleg nem bírnám ki.

A kis elgondolkodásom után felálltam onnan, és elindultam. Kisétáltam a temetőből, majd az autómhoz léptem, beszálltam. Amikor bent ültem a kormányra tettem a kezem, és megszorítottam azt.

- Túl vagyunk ezen is... - hagyta el egy sóhaj a számat már megint. Elindítottam az autót, majd gurulni kezdtem hazafelé. Utána elkezdtem gondolkodni, hogy talán nekem is a többiekhez kellene mennem. Nem szeretnék egyedül maradni ezen a rettentő szomorú napon. A telefonomat a kezembe vettem, majd kikerestem benne Jiyeon számát, és tárcsáztam. Párat búgott, majd felvette.

- Szia Jiyeonnie - szóltam bele. - Még mindig nálatok vagytok?

- Igen - mondta. - Gyere nyugodtan te is. Nézzük a közös videóinkat, legalább így láthatjuk. Sőt ne csak nyugodtan gyere, hanem muszáj itt lenned!

- Én is ezért hívtalak. Mondani akartam, hogy megyek. Körülbelül tíz perc múlva ott is leszek.

- Rendben, szia - rakta le a telefont.

Amikor beléptem az ajtón a nappaliba mentem, ahol a többiek körülbelül sírógörcsöt kapva figyelték a képernyőn lévő lányt. Leültem én is, és néztem a többiekkel. Nem szólaltunk meg, csak Őt figyeltük. A mosolygó arcát, a derűs nevetését, a néha-néha síró arcát. Most, hogy ezt így nézem, ő nem akart nekünk úgy megmaradni, mint egy szomorú emlék. Mindenkinek elmondta a videóban, hogy mennyire szereti azt, hogy mennyire boldog velünk. ‘Szeretlek Yongguk oppa!' zene volt a füleimnek. Én is szeretlek téged Kim Bom.

Minirigó & Adrienn xX