Már egy ideje gondolkodom azon, hogy hogyan is folytassam tovább a
jelenlegi életemet. Amióta megtudtam, hogy Bom halálos beteg az óta
gondolkodom ezen a dolgon. Rengetegszer átgondoltam és kérdeztem meg magamtól,
hogy biztos vagyok-e a döntésemben, és most döntöttem. A végül arra jutottam,
hogy letöltöm a két éves katonai szolgáltatásomat. A többieknek még erről a
tervemről egy szót sem szóltam, de ma azt hiszem eljött az ideje annak, hogy
nekik is elmondjam eme „csodálatos” hírt. A vezérigazgatóval már beszéltem és
azt mondta, hogy pár nap és nyilvánosságra hozzák ezt az egészet. Egyébként nem
úgy megyek be, mint ez szórakoztató ipari katona, hanem mint rendes. Én nem
azért szeretnék ott lenni, hogy twitterezzek hanem, mert harcolni szeretnék a
hazámért.
Azóta sem mertem megnézni a kazetta tartalmát, amit adott Bom.
Féltem, hogy megváltoztatom emiatt a döntésemet, vagy esetleg csak padlóra
küldeném magamat ismét. Nem akartam megint olyan gyenge lenni. Erősnek kellett
lennem azért, hogy hű lehessek a tervemhez, de úgy éreztem, hogy talán itt
lenne az ideje, hogy megnézzem. Betettem a lejátszóba és elindítottam.
- Szia Junhong… - intett szomorú mosollyal az arcán - Igazából nem
is tudom, hogy hol kezdjem… Talán ott, hogy sajnálom. Én nem akartam, hogy ez
történjen… Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Tudom mit érzel most. Nekem sem
volt könnyű, amikor elvesztettem anyát, de túléltem. Nehezen, de túltettem
magam rajta. Igaz nekem annyi időm volt amennyit csak akartam, de neked ez
nincs meg… Muszáj, hogy tartsd magad és, ne omolj össze. Nem szeretném, hogy
igaz legyen rád az 1004. Zelo rengeteg ember számít rád. A B.A.P, a Babyk, a
családod, Jiyeon, még az apám is, de legfőképp én! Most talán úgy érzed, hogy
minden veszve van, amit eddig felépítettél, de ez nem igaz! Erős vagy! Szeretném,
ha továbbra is az a Choi Junhong lennél, akibe én beleszerettem és semmi
pénzért nem váltam volna meg tőle – mondta miközben lassan elkezdtek potyogni a
könnyei. - Ki kell tartanod már csak magad miatt is! Kérlek, éld tovább az
életed és úgy gondolj rám, mint egy szép első szerelemre, ami véget ért és túl
kell tenned magad rajta. Szeretném, ha találnál magadnak egy barátnőt, akit
szeretsz és… - itt elcsuklott a hangja annyira sírt. Miután összeszedte magát
letörölgette könnyeit majd felkuncogott. – Istenem… pedig nem akartam sírni. Ha
én sírok, hogy érjem el, hogy te se csináld? Áh Bom! Szégyelld magad! Bárcsak
ott lehetnék melletted és átölelhetnélek… Szeretlek Junhong. Mindennél jobban!
Pont ezért nem szeretném, hogy teljes depresszióba ess. Ha jön egy lány, aki
aranyos és szép – mosolygott újra, de a könnyei még mindig hullottak kissé. -
Természetesen nem szebb nálam – kuncogott fel -, akkor ne utasítsd el. Legyél
vele gyengéd és kedves! Szóval nehogy meg merd tenni, hogy miattam utasítasz el
egy lányt! Azt akarom, hogy boldog legyél, még ha nem is az én oldalamon, de
boldog. Meg aztán nehogy az én eltávozásom miatt halasszatok el egy B.A.P
comeback-et! Dolgozz keményen és legyél továbbra is az én Zelo Oppám! Az én
boldog és felhőtlen életű Zelo bébim! Szeretlek Choi Junhong! – mutatott szívet
kezeivel majd egy puszi küldés után megszakadt a kép.
Miközben ezt a videót végignéztem a könnyeimnek szabad utat
engedtem. Egyszerre voltam szomorú és boldog, de inkább az előbbi. Nagyon
jó volt így utoljára a bevonulásom előtt látni a csoda szép arcát, ami annyira
fog hiányozni, hogy az hihetetlen. De ahogyan ő kérte erős maradok. A
BABY-k miatt muszáj, hiszen nem okozhatok nekik csalódást azzal, hogy
például abba hagyom a karrierem. Lehet, hogy ezzel a döntésemmel ezt megteszem,
de mégis én vagyok a fontosabb. Erősebbé kell válnom érzelmileg. Plusz nyilván
nem állhatok eléjük úgy, hogy szomorú vagyok. Nekik és Bomnak sem okozhatok
csalódást.
Már felkészültem erre a dologra teljesen, és már csak egy utolsó
simítás maradt. Méghozzá az, hogy megszabaduljak a hajkoronámtól. Erre a
feladatra fel szeretném kérni Jiyeont. De először is el kell jutnom hozzájuk,
és elköszönnöm tőlük.
Nem sokkal később már Jiyeonékhoz tartottam. Mielőtt elindultam
felhívtam és megkértem, hogy hívja oda a fiúkat. Igen, mostanában miután
letudtuk a fellépéseinket a szüleimhez menekültem, és nem kerestem a többiek
társaságát. Úgy éreztem, hogy ehhez a döntéshez tiszta elme kell, és jól tettem.
A lift nyitódása kizökkentett a gondolkodásomból. Beléptem az
ajtaján, majd megnyomtam a 6. emelet gombját, és bezáródott előttem. Kíváncsi
leszek, hogy mit fognak az elhatározásomra reagálni. Nem számítok, hú de
pozitívra, mert gyakorlatilag engem is elveszítenek, csak nem örökre...
Jiyeonék lakásának ajtójában álltam majd egy hatalmasat
sóhajtottam és megnyomtam a csengőt. Ide is rengeteg emlék fűz... Akárhova
megyek csak a halott barátnőmet látom. Kinyílt az ajtó. Jiyeon egy nagyon
halvány mosollyal és egy öleléssel üdvözölt.
- Gyere be - indult be a szobájába.
- A többiek még nincsenek itt? - néztem körül, majd bementem én is.
- Nincsenek, de nemsokára itt lesznek - mondta, majd beült a tv
elé, és elkezdte nézni. Nem sokkal ezután követtem őt én is.
Körülbelül húsz perc múlva megjelentek a csapattagok. A
bejelentésemre fel kellett készülnöm. Az elején féltem, hogy nem merem majd így
elmondani, de a végén erőt vettem magamon. Igazságtalannak érezném, ha csak úgy
hirtelen eltűnnék bejelentés nélkül. Nem is tudnám megtenni...
- Miért hívtatok ide minket ilyen hirtelen? - kérdezte Yongguk
hyung.
- Mert van egy bejelenteni valóm, amit nem lehet már halogatni
tovább - mondtam.
- Ennyire sietős dolgod van? - döntötte oldalra a fejét Himchan.
- Igen. Jövő héten bevonulok a katonaságba - mondtam.
Mindenkin látszott a ledöbbentség. Volt, akinek hirtelen patak
kezdett folyni az arcán, néhányuknak csak falfehérré változott az arca, vagy
tátott szájjal meredt rám. Olyan aranyosak voltak ilyen elszontyolodott fejjel,
azt hiszem, hogy kivívtam ezt a reakciót magamnak ezzel a hirtelen
bejelentésemmel.
- Az nem lehet! - állt fel rögtön Daehyun.
- Sajnálom hyung, de ez már végleges. Pár napon belül nyilvánosság
elé fog kerülni a döntésem.
Gondoltam erre is. Tudtam, hogy vagyok olyan gyenge, hogy a
többiek talán le tudtak volna beszélni. Pont ezért mentem először a
vezetőséghez. Nem régiben említettem, hogy egyáltalán nem gyengülhetek meg.
Eléggé instabil érzelmeim voltak eddig is, ideje megerősödnöm. Mire
visszatérek, sokkal férfiasabb leszek!
- Te teljesen megőrültél?! - kezdett el ordítozni. Idegesen a
hajába túrt és fel-alá kezdett járkálni.
- Nem. Tudjátok mennyit rágódtam ezen?! Amióta meghalt...
Folyamatosan ezen kattog az agyam és hiszem, hogy most ez a legjobb megoldás.
Tudsz jobbat? Biztosan nem! Szóval kérlek ne is próbálj lebeszélni erről. Ez
már halálosan komoly!
- Bang Yongguk! Mit ülsz ott? Hát szólj már hozzá! Te vagy a
leader és hagyod, hogy ezt tegye? Magával, velünk, a bandával, a rajongókkal,
Bommal? - mondandója végére hangja egyre halkabb lett, az utolsó szavakat már
alig hallottam. Könnyei elkezdtek lefolyni arcáról. Jiyeon felállt majd
átölelte.
- Mégis mi a francot tehetnék?! Az egy dolog, hogy én vagyok a
leader, de mi jogom van beleszólni az életetekbe?! Semmi! Ráadásul ezen
MINDANNYIUNKNAK túl kell majd esnie! Akkor, ha te fogsz bevonulni ugyan ezt
végig játsszuk? 'Mi lesz a rajongókkal?! Velünk?! Veled?! Jiyeonnal?' Nem! Ez
egy természetes dolog kis országunkban. Fogadjuk el és tartsuk tiszteletben a
társunk döntését! - látszott rajta, hogy próbált erős maradni, míg ezeket a
mondatokat végig mondja, de az ő arcán is könnyek kezdtek folyni.
- De... Mi egyszerre is meg tudjuk ezt tenni, mikor már muszáj,
lenne - kapcsolódott be Youngjae is.
- Úgy gondolom, hogy a rajongók sokkal csalódottabbak lennének, ha
az egész csapat egyszerre felszívódik, mint hogy csak páran vagy csak egy tag -
fűzte hozzá Jiyeon, mire Himchan helyeslően bólogatott.
- Szerinted Bom ezt akarná?! - bukott ki teljesen Daehyun. -
Szerinted ezt?! Nem meg mondta, hogy éld azt a kibaszott életed ugyan úgy?!
Miért?! Miért jobb neked egyedül megküzdened vele?! Miért nem hagyod, hogy itt
legyünk neked?! Bom nem lesz boldog - csóválta fejét, lerázta magáról Jiyeon
karjait majd megfogta és elviharzott a lakásból.
- Tudom, hogy Bom nem ezt akarná, de biztosan megértené a
döntésemet - fordultam abba az irányba amerre ő elviharzott. - Esetleg akad
más, aki le akar beszélni?
- Figyelj Zelo... Ne törődj azzal amit Daehyun mondott, csak
elvesztette a fejét, biztosan nem gondolta komolyan - jött oda hozzám Jiyeon,
majd a vállamra tette a kezét, és rám mosolygott.
- Mégis miért venném magamra?! - küldtem felé én is egy mosolyt. -
Hiányozni fogtok.
- Nekem sem tetszik. Túl fiatal vagy, ebbe még nem gondoltál bele?
Hogy fogod ezt bírni 20 éves fejjel? Nem lehetsz ilyen felelőtlen. És a
családod? Velük mi lesz? - jött közelebb Youngjae.
- Hyung, nem hiszel bennem? Szerintem meg tudom csinálni, ráadásul
nincs is ezen miért vitatkozni! Úgyis bevonulok, szóval nem fogok ezzel tovább
foglalkozni... A családom támogat ebben, mert nem akarnak úgy látni engem, mint
egy lelki roncsot... - sóhajtottam. - Jiyeon lehetne egy utolsó kérésem?
- Természetesen - mondta.
- Levágnád a hajam? - kérdeztem. Erre csak könnyek jöttek ki a
szemeiből, de szavak a száján egyáltalán nem. Végül beleegyezett. Miután ezzel
készen voltunk elmentem. Mondtam nekik, hogy üzenjenek Daehyunnak, hogy
sajnálom, de tényleg el kell mennem, hozzátettem még azt is, hogy nem akarok a
bevonulásomból nagy felhajtást csinálni, szóval ha nem akarnak nem kell
eljönniük. Miután elhagytam Jiyeonék lakását egy hatalmas sóhaj hagyta el a
számat. 'Végre túl vagyunk ezen is' - gondoltam. Nem ment olyan könnyen, mint hittem,
de nehéz sem volt. Tudtam, hogy nem akarják majd elfogadni... Viszont nem
tehettem mást. Amikor leértem a lakásból és beültem az autóba, rögtön a hajamat
kezdtem el nézni a visszapillantó tükörben. A könnyeim majdnem elkezdtek
lefolyni az arcomon. Istenem nekem nagyon szörnyen áll az ilyen rövid haj...
Ennek biztos nem örülne Bom. Amikor Jiyeonnie vágta a hajamat nem voltak bennem
olyan fenséges érzések... Tudtam, hogy Bom nagyon imádta a hajamat. Biztosan
csalódott lett volna, ha ezt ő is látja a két szemével. Mindig, amikor újabb
helyekről tüntette el hajkoronámat egy kicsit összeszorult a szívem. Sohasem
gondoltam, hogy én ezen a dolgon ilyen fiatalon fogok túlesni. Igaza van
Youngjae hyungnak. Lehet, hogy tényleg nem fogom bírni, de hű maradok a
döntésemhez. Teljes mértékben igaza volt Yongguknak is, sőt Jiyeonnak is. A
rajongóink biztosan jobban elviselik így, mintha tényleg az egész banda eltűnne
majdnem két évre. Viszont minden tagnak túl kell esnie ezen. Végig gondoltam
ezt, tényleg! Ezerszer átgondoltam, és a végén mindig ez a döntés formázódott
meg a fejemben. Még mindig úgy gondolom, hogy számomra most ez a legjobb
döntés.
Elindítottam az autót, majd hazafurikáztam. Beléptem a szobám
ajtaján, leültem az ágyamra, majd a tekintetem az asztalra vittem ahol a közös
képem csücsült Bommal. A kezembe vettem, és ismét könnyek lepték el az arcomat.
- Úgy lenne, ahogy Daehyun hyung mondta? Utálni fogod ezt a
döntésemet, és boldogtalan leszel? Vagy büszke leszel rám, hogy saját magamtól
hoztam meg ezt? Tudom, hogy az lennél. Mert végül is én ugyan úgy folytatom az
életemet nélküled, pont, ahogyan azt te kérted, csak éppen más vizekre evezek.
Miután visszajöttem ugyan úgy a rajongókért fogok élni, mint eddig, de úgy
érzem, hogy most nem tudnék rájuk őszintén mosolyogni, vagy éppenséggel velük
beszélgetni. Nem akarok nekik csalódást okozni, hiszen a világon ők nekem
már a legfontosabbak. Eddig te voltál, de miután elmentél ez már nem így van.
Nem kötődhetek egy halott emberhez. Akármennyire is szeretlek, mert szeretlek
még szüntelenül... nem köthetem magamat az emlékedhez. Tudod ugye? - simítottam
végig az arcán. - Gyáva vagyok. Biztosan sejted, hogy ezt miért mondom...
Lassan jön a bevonulásom napja, és tőled félek elköszönni. Több mint valószínű,
hogy nem is fogom megtenni. - mosolyogtam, majd megfogtam a képet, és a többi
közös emlékünket és egy dobozba raktam, amit végül elraktam a szekrényem
sarkába.
Eljött a nap, amikor beléptem az 5 hetes kiképzésemre. Amikor
felkeltem egy kicsit csalódott voltam, amiért ilyen hamar eljött ez a nap, de
egyben örültem is. Mióta bejelentettem a többieknek, azóta nem is mertem a
szemük elé kerülni. Elsiettem fürdeni, majd miután ezzel kész voltam magamra
öltöttem az egyenruhát, ami végig ott pihent a szekrényem polcán amióta
megvettem. A hajam rémes, de ebben rohadt jól nézek ki!
Az autóba ültem, ami kint várt a házunk előtt. Hatalmas sóhaj
hagyta el a számat. De most tényleg komollyá válik a dolog, ez már tényleg
élesben megy. Minden egyes csapattag ott állt, a családom, a többiek
családja, némelyik iskolás barátom is. Némelyik biztató mosolyt küldött felém,
de volt olyan, aki megvető pillantásokat is. Végül is én ezt is teljesen
megértettem jogos volt. Elköszöntem tőlük majd könnyekkel a szememben besétáltam
az ajtón, utoljára hátranéztem, majd bezárult mögöttem, s tudtam, hogy az
életemben egy új szakasz kezdődik.
Nehéz elhinni - épp annyira, mint amennyire leírni -, de ez volt az utolsó előtti rész :( Ez után már csak egy résszel fogunk szolgálni nektek kedves olvasók T___T Ezt most azért írom le, hogy ne érjen titeket hirtelen a vég... Köszönjük, hogy eddig velünk voltatok és még egy kis ideig velünk lesztek! :)
Adrienn & Minirigó xX
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése